A barátnőjéhez igyekvő H. Zoltán szemüvegét a rendőrök összetaposták, majd a rádió udvarára vitték. Fél-egy órát térdelt sokadmagával a fal mellett megbilincselve. Ordítottak vele, és gumibottal verték, ha megszólalt vagy ha megmozdult. A 19 éves, törékeny Kanyó Bernadett a Vas utcánál arra ocsúdott föl sógorával, hogy egy mellékutcából pajzsos, gumibotos rendőrcsapat rohan feléjük. A rohamrendőrök minden felszólítás nélkül ütni kezdték őket. Egy udvarfélén összekötözött kézzel kellett térdelniük, ahol sógora asztmás rohamot kapott. Hörgését és segítségért könyörgését több hónap után is vissza tudják idézni azok, akikkel együtt került erre a helyszínre, a rádió udvarára. Köztük volt Barna Tibor politológus is, akit a Horánszky utcától megbilincselt kézzel, mélyen előrehajtott fejjel – amit valamilyen kemény tárggyal szorítottak le – hurcoltak el. Futólépésben kellett haladniuk. Ha valaki elesett, ütni kezdték, amíg fel nem állt. A kísérők váltották egymást, az újak rögtön ütéssel kezdték. Néhány sarok után valamilyen udvarra kísérték. Hátratett, megbilincselt kézzel letérdepeltették, így kellett maradni egy-másfél órát. Közben pszichikai kínzásnak is alávetették, trágár szavakat használtak, gúnyolódtak velük. Minden válaszukra ütés járt. Tintával jelölték meg őket. Kit a kezén, kit az állán, kit a nyakán. A politológust a bal kezén egy zöld nyolcassal. A 19 és 20 éves Csáki Lívia és Garamszegi Laura a rendőrök elől futók közé sodródtak, ahol verni kezdték őket. A lányok védelmére siető Tarsoly Milánt ezután félig eszméletlenül vonszolták a Bródy Sándor utcáig. A rádió udvarán letérdepeltették őket, a lányok obszcén megjegyzésekben részesültek, rájuk is számokat firkáltak. A rendőrök a vérző emberek iránt a legkisebb kíméletet sem tanúsították.

A hatalom vaslemezekkel szögezte be a rádió utcákra néző földszinti helyiségeinek ablakait, a tűzcsapokból tömlőket vezettek ki a folyosókra. A Pollack Mihály téri bejáratot konténerekkel torlaszolták el. Külső vaskordonokat állítottak két megerősített ponttal a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarkán. A rendőrparancsnokot abban a szobában helyezték el, amelynek erkélyéről az 1956-os forradalom alatt olvasta fel akkor az egyetemisták követelését tartalmazó 14 pontot egy fiatal lány. Az egyik vezetői iroda ablaka arra a részre nézett, ahol a begyűjtötteket a hátsó udvarra hurcolták. A gazdasági alelnök volt kijelölve ügyeletes vezetőnek, aki beszélt arról a kollégáknak, hány fiatalt vonszoltak be alkalmanként. Őket a portától a hátsó udvaron berendezett őrzőhelyig végigrugdosták. Az egyik műszaki helyiség közel volt ehhez. Mivel enyhe idő volt, az ablakot nyitva tartották. Néhány perces szünetet tartottak a munkában, a csendet jajgatás szakította meg, behallatszott a rendőrök káromkodása, a trágár szidalmaik, az ütések zajai. Az egyik szerkesztő, amikor hajnalban kilépett az ajtón, szinte megtántorodott. Vér volt előtte a betonon. Mások hasonló nyomokat láttak a pagoda melletti járdán, amely a hátsó, kisebb udvarra vezetett. Mindezt reggelre a takarítószemélyzet slauggal tüntette el.

A közrádió elnöke ebben az időben egy „ikonikus figura”, az ultraliberális Such György volt, aki korábban maga is a tények után loholó újságíróként dolgozgatott. A lapunknak adott válaszaiból mégis az derült ki, hogy nem tudta – és mintha nem is érdekelte volna –, mi történik közvetlenül körülötte, illetve az általa vezetett intézményben. Érdektelenül és kegyetlenül nyilatkozott, hogy ő nem látott verést és slauggal felmosott vért, nem hallotta az ütéseket és a jajkiáltásokat, s a rendőrök sem szóltak neki ilyenekről. És persze akkor sem mondott le, amikor elmondták neki az igazságot.

Suchhal szemben a rádiósok már az első pillanattól kezdve nagyon sokat tudtak. Mangel Gyöngyi az elnökkel ellentétben például azt állította a szerdai parlamenti bizottsági ülésen, számukra nagyon kellemetlen volt, hogy a közintézménybe egy rendőri bázist rendeztek be, s kijelentette, hogy próbáltak ugyan hírt adni a rádió udvarán történtekről, de felsőbb utasításra ezt nem engedték adásba. Ma már azt is tudjuk, hogy a csapatokat állomásoztató rendőr vezetők a rádiósokat arra kérték, jól látható helyen tüntessék fel ruházatukon a Magyar Rádió feliratot, nehogy összetévesszék a Hír Televízió vagy a Magyar Nemzet újságíróival, akikre kiadták a vadászati engedélyt. A vizsgálóbizottságnak feltétlenül meg kell hallgatnia a szeptemberi estéken dolgozó rádiósokat. Bízvást mondhatom, lesznek még mindezeken kívül is meglepetések.

A rádió udvarán zajlott, durva nemzet- és társadalomellenes támadásnak szeptember 20-án lesz a negyedik évfordulója. Elérkezett az idő egy emléktábla kihelyezésére, az 1956 emlékére állított mellé. Ennek szövege pedig – arra rímelve – nagyjából ez lehetne: „50 évvel a forradalom után, 2006. szeptember 20-án és 21-én a rádió udvarára hurcolt ártatlan magyar embereket véresre verte a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vezette MSZP–SZDSZ-es hatalom. A kínzásokról tudomást szerző rádióelnök, Such György nem vállalt szolidaritást honfitársaival, s a helyén maradt. Hirdesse ez a tábla az ártatlanul meghurcoltak emlékét és a balliberális értelmiség árulását!”