A folyamatok, amelyek ezt eredményezik, jelentős részben függetlenek az Egyesült Államoktól. Egyszerűen arról van szó, hogy más hatalmak és centrumok felemelkednek vagy talpra állnak, és erőforrásaikat ismét hatékonyan használják fel, a dolgok természetéből fakadóan a világ minden sarkában jelen levő amerikai érdekeltségek rovására. Másfelől ma még csak sejthető, hogy az ideiglenes monopolhelyzetet túlértékelő és azzal ostobán visszaélő Bush-kormányzat milyen mértékben járult hozzá ezekhez a folyamatokhoz. Sokak szerint azzal, hogy agresszív módszereivel a fenyegetettség érzését keltette a mozlim világban, Oroszországban, Kínában, Dél-Amerikában, és paradox módon még szövetségesei között is, Európában, felgyorsította saját relatív hatalmának erózióját. A pénzügyi válság és a kibontakozó globális gazdasági válság elválaszthatatlan kísérőjelensége az elmúlt időszaknak. Amerika és vele együtt az egész nyugati világ (benne mi) nemhogy hasznot húzott a 2001. szeptember 11-i támadást követő, „demokráciaterjesztéssel” és „nemzetépítéssel” megideologizált intervenciós politikából, a közel-keleti, a közép-ázsiai és a posztszovjet projektekből, hanem erősen veszteséges a mérlege.

A vezető, akit ma az amerikai nép megválaszt, ezzel a nyilvánvaló helyzettel szembesül, amennyiben kicsit is nyitott a felfogása. Felelőssége ugyanakkora, sőt nagyobb, mint a szerencsésebb helyzetben regnáló amerikai elnököké, miközben reális célja kevéssé lehet kecsegtető. Az időtávlaton lehet vitatkozni, de semmi kétség nem férhet hozzá, hogy véget ér a megkérdőjelezhetetlen „amerikai szupremácia” kora, éppúgy, ahogy történt az más világhatalmak, birodalmak esetében is. Az új amerikai elnök akkor jár el jól, ha nem szegül szembe erőnek erejével a feltartóztathatatlan leértékelődéssel, viszont szorgos és nyitott diplomáciával kipuhatolja hosszú távú lehetőségeinek, a fenntartható nagyhatalmiságnak a határait. A hagyományos birodalmi sors elkerülése – amelyről sokan úgy tartják, hogy bele van kódolva az amerikai demokráciába – most attól függ, hogy tudjanak engedni ott, ahol szakadni készül valami. Például a közel-keleti politika radikális felülvizsgálatával, amely az Amerika-ellenes hangulat központjában áll. Amennyiben elmarad a racionális politika, nem kizárt egy újabb 9-11-es katasztrófa sem, olyan változatban és olyan helyen, amelyre még senki sem számít Washingtonban.

Bármit is láttat a médiakampány, úgy Barack Omaba, mint John McCain magában hordozza annak a lehetőségét, hogy érvényre jusson egy mérsékelt irányvonal az amerikai fővárosban. Egyikük sem kötődik szorosan ahhoz az elithez, amelyik leginkább felelőssé tehető a belülről fakadó negatív folyamatokért, és egyikük sincs híján mérsékeltebb külpolitikai értékítéletnek. Kora és dinamizmusa azt sejteti, hogy a fekete szenátor – akinek felemelkedése Amerika belső változásának ékes bizonyítéka – alkalmasabb a feladatra. Különös tekintettel arra, hogy még a kampány kedvéért sem leplezte hajlandóságát a párbeszédre azokkal az országokkal, amelyeket a jelenlegi elnök ellenségesnek, a „gonosz tengelyének” kiáltott ki. Ha valóban jó irányba próbálja elmozdítani a dolgokat, az előre tudható, hogy a legtöbb csatát odahaza kell majd megvívnia.