A forgatókönyv arról szólt, hogy a bolygó haldoklik, az utolsó pillanatban talán sikerül megakadályozni, hogy kipusztítsuk magunk alól a földet, de ehhez egy hangon kell szólnunk, egyet kell akarnunk, egy emberként kell megmozdulnunk. Ezt vezetőink – akiket választottunk, vagy saját erejükből jutottak fel a csúcsra, de mindenképp minket képviselnek – átérzik, és egymás szemébe nézve közösen, hangosan azt kiáltják: meg fogjuk állítani a Föld pusztulását, kerül, amibe kerül! Márpedig nagyon sokba kerül. Olyan sokba, hogy azt valójában egyetlen vezető sem hajlandó kifizetni. Állítsuk le a környezetszennyező gyárakat? Ehhez azért lenne néhány szava a gyárosoknak, a termékek megvásárlóinak, az ott dolgozó munkásoknak és a nyersanyagok előállítóinak is. Kutassuk fel az alternatív energiaforrásokat, és döntsük meg az olaj hegemóniáját? Viszonylag nehezen lehetne ezt megoldani az olajtermelő országok, az autós cégek, a repülőgépgyártók, az erőművek és az ezeket használó emberek neheztelése nélkül. Kína évi nyolcszázalékos GDP-növekedését sem úgy éri el, hogy azt méri, ez mennyire károsítja a környezetet, hanem a földje erőforrásainak gátlástalan kizsákmányolásával. Cserébe etetni tud újabb tízmillió embert. Kína csak egy példa, de Afganisztántól a Zöld-foki Köztársaságig lehetne sorolni az országokat, ahol a környezetvédelem jórészt kimerül a zöld szín túlzott használatában a céglogókon és a csicsergő madárkák dömpingjében az acélművek és bányavállalatok bemutatófilmjében.

Szó sincs arról, hogy ezek szerint nem lehet változtatni a helyzeten, és a világ vezetői ne tehetnének többet. Ők azonban elsősorban saját népükért éreznek felelősséget – már aki egyáltalán –, és Tuvalu miniszterelnöke is kizárólag azért lobbizik a klímavédelem érdekében, mert a Csendes-óceán szintje veszedelmesen emelkedik az ő népének otthont adó szigetek partjainál, ráadásul ipar hiányában teljesen ártatlan a károsanyag-kibocsátás bűnében. Tuvalu egyedül nem hatja meg Amerikát, Kínát és Indonéziát, a három szennyező nagyhatalmat. Sőt az összes többi együttvéve sem fogja meghatni egyik ország vezetőjét sem, hiszen az ő céljuk a saját népük jólétének biztosítása, az éhes szájak betömése, a saját ipar fejlesztése. Minden egyéb csak ez után jöhet. Ha majd azt mondhatjuk, hogy megállunk, mert itt van már a Kánaán.

A koppenhágai csúcs azonban mégis nevezhető kudarcnak, sőt nagyon szomorúnak. A részt vevő államok vezetői – azaz csaknem az egész világ – ugyanis egészen a felelős döntések meghozataláig a környezetvédelem élharcosainak mutatkoztak, mert ez ma épp trendi, sőt milliárdos üzlet. A legnagyobb kapitalisták most épp zöldek, akiket azonban cseppet sem érdekel az északi sarkkörön túl haldokló rozmárok sorsa. A felvázolt elméleti forgatókönyv csak álom, az ember nem ilyen. Nem akar ugyanis senki a másik szemébe nézni, és hangosan kiáltozni, egy akarattal világot változtatni, zöld mezőkön sárkányt eregetni, ha ahhoz nem fűződik szigorúan vett érdeke. A kényelmes és biztos dolgokról lemondani nagyon nehéz, de egy embernek sikerülhet. Egész országoknak azonban soha.