Ezért van terrorveszély

Zord Gábor, 2016. február 9., kedd 00:01

Van-e ma terrorveszély Magyarországon? – teszik fel a kérdést azok, akik szeretnék reálisan megítélni, vajon az Orbán-kormány törekvése egy újabb rendkívüli helyzeti jogállás megalkotására helytálló-e, illetve igazat mond-e a kabinet, amikor a migránsáradattal összefüggésben beszél fenyegetettségről. Sokféle értékelés és még több avatatlan, érzelmektől túlfűtött vagy éppen számító vélemény látott napvilágot a témában, de legalábbis több és ellentmondásosabb annál, ami a közvélemény számára megkönnyítené a józan képalkotást. A magunk kísérletét kezdjük az alapoknál! Magyarország – és a többi térségbeli ország – a kilencvenes években úgy döntött, hogy a hirtelen itt tátongó hatalmi vákuumban nem él a lehetőséggel és áll neki Közép-Európát építeni, hanem egyszerűen csatlakozik a Nyugathoz, „ahová történelmileg mindig is rendeltetett”. Nem állítható, hogy gazdasági és biztonságpolitikai térnyerés céljával ezt a döntést nem segítették elő atlanti idoljaink, s hogy a rendszerváltás idején meglévő gazdasági kiszolgáltatottság eleve nem tette eldöntötté ezt a kérdést.

Ezzel önmagában még nem is lett volna baj, ha hidegháborús győzelmét a Nyugat, különösen vezető hatalma, az Egyesült Államok józan módon kezeli. Az elmúlt negyed század története a bizonyíték, hogy nem ezt tette. A tényszerű dominancia a tompítatlan amerikai fölénytudattal párosulva birodalomépítési politikát eredményezett. Bármihez értek a Közel-Keleten, pusztítás járt a nyomukban. Legyen szó Szaddám Huszein Irakjáról, Moammer Kadhafi Líbiájáról vagy Aszadék Szíriájáról, rossz imázsú, de működő struktúrák helyére káoszt bombáztak, vagy „csak” kavartak titkosszolgálati és „színes” eszközökkel. Tekintélyes nyugati politikusok ismerik el – ha a kelleténél jóval kisebb számban is – ezeket a szörnyű, háborús bűnökkel súlyosbított hibákat.

Szövetségre lépve velük, Magyarország osztozik ezekben a vétkekben. Hiába kapaszkodunk abba, hogy egykor milyen jó híre volt hazánknak a Közel-Keleten, az arab világban vagy Afrikában, a tény az, hogy két évtizede magyar csapatok is tevőlegesen részt vesznek ezekben a fegyveres intervenciókban. Nem a nemzeti ipar és mezőgazdaság viszi a hírünket, mint egykor, hanem az, hogy a megszállók csillagos-sávos lobogója mellé néhány száz fős segédhadaink révén a piros-fehér-zöldet is odatűzik, a multilaterális, többnemzeti fellépés illúzióját keltve. Így vagy úgy, de a Nyugat és az iszlám között kialakult véres szembenállásban mi is nyakig benne vagyunk. Aki márpedig részt vesz a pofonosztásban, annak kijut a pofonkapásból is. A radikális iszlám nem modern hadseregekkel támad, hanem terrorral és propagandával. Ez utóbbi a nagy (értsd: észak-amerikai és nyugat-európai) célpontokat részesíti előnyben, de semmi nem garantálja, hogy a „puha alfélen” (értsd: Közép-Európában) nem támad-e gusztusa mészárolni egyszer egy fiókszervezet parancsnokának.

A liberális európai fősodor befogadó politikájával csak annyit tesz, hogy szélesre tárja a kaput a felforgatott régiókból özönlő migránsok előtt. De ez nem maga a háború, hanem csak egy újabb csatorna a radikálisok számára, hogy válaszcsapásaik célterületére jussanak. A casus belliről jóval korábban – szerény, de annál szolgaibb asszisztálásunk mellett – a Nyugat gondoskodott.

Ilyen, a nemzeti érdeket figyelmen kívül hagyó külpolitikai örökséggel a háta mögött – eljátszott bizalommal – a mindenkori magyar kormány nem kaphat olyan jogosítványokat, melyekkel korlátozhatná a nyilvánosságot, s ezzel a tisztánlátás lehetőségét.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 09.

hirdetés
Vélemény
Állami mostohagyerekek
Farkas Melinda
A rideg intézetek világából egyenes út vezet a társadalom perifériájára.
hirdetés
G-Közép
Levadászni Vona Gábort
Gazda Albert
Merjünk nagyok lenni, nagyot álmodni, a világ úgysem nagyobb nálunk annyival.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása