Kezdetben persze leginkább az osztrákok felett. Hogy Hajós Alfréd tiszteletére ne a császári „Gotterhaltét”, hanem a mi himnuszunkat játsszák; hogy 1912-ben ne a Monarchia társnemzeteként kelljen felvonulnunk, mint a cseheknek, hanem önállóan, magyarokként. Bár akkoriban még a futballpálya volt az igazi csatatér; az öltözőben lehetett hagyni a kopott civil ruhát, a rongyokat, és kinn, a gyepen, egyenmezben megmutathattuk a gazdag és gőgös Ausztriának.

Később, az olimpiákon, de még mindig ugyanezzel a lelki indíttatással, daccal pedig már az egész világnak. 1924-ben, amikor a világháború veszteseként, bűnösként, megcsonkolva, először indulhattunk, ráadásul a franciák otthonában; 1936-ban, amikor Berlinben újjáéledt nemzettudattal, de a megnyitón Hitlerrel dacolva, a náci karlendítést szabotálva, tíz aranyunkkal sportnagyhatalommá váltunk; 1948-ban, az újabb háborús trauma után, a másik győztesnél, már a formálódó szovjet blokk „nemszeretem” képviselőiként; 1956-ban, a levert forradalom hamvain; aztán még 1988-ban és 1992-ben is, mindkétszer tizenegy bajnoki címmel bizonyítva, hogy korszakhatáron innen és túl is nagyok és győztesek vagyunk. Legalábbis négyévente két hétig. Az olimpiákra alapvetően kétféle náció küldte, küldi el komoly szándékkal fiait, lányait. Az egyik, általános jólétéből és (test)kultúrája magas fokából adódóan azzal: menjetek, ünnepeljetek, játsszatok egy jót a nagyvilággal. A másik, befelé és kifelé feszítő, állandó bizonyítási kényszerében azzal: harcoljatok és győzzetek!

Természetesen minden jelentős nemzetközi sportviadalon fellelhető e kettősség, aminek leglátványosabb példáját az 1998-as labdarúgó vb Egyesült Államok–Irán mérkőzésén éltem meg, Lyonban. A közel-keletiek szakrális zászlókkal és hangulattól támogatva, elképesztő eltökéltséggel vetették magukat a küzdelembe, az amerikaiak egyik játékosa, Alexi Lalas ezzel szemben megjegyezte: „Ha a világbékéhez az irániak győzelme szükséges, akkor már inkább fociban nyerjenek.” Nyertek is, az utolsó percekben 0-1-ről 2-1-re fordítva, mert nekik sokkal többet ért és jelentett a siker, mint az ellenfélnek. Ebben a szellemben készültek az olimpiára a szocialista tömb sportolói is, különösen a szovjetek, a keletnémetek, a kubaiak, valamivel később a kínaiak. Nem véletlen, hogy általában jóval több első helyezést szereztek, mint másodikat; mert aki képes volt az ezüstre, az addig hajszolta magát – illetve addig hajszolták –, míg arany nem lett belőle.

Ne tagadjuk, ide tartoztunk mi is. De már nem ide tartozunk. Oda viszont még nem, hogy az általánosan fejlett magyar szabadidő- és élsport automatikusan nevelje ki a maga gondtalan klasszisait. Hogy akkor mégis hol állunk? A kettő között, valahol félúton. Már Pekingben is ott voltunk, és ötvöztük a két kategória hátrányait. Londonban megtehetnénk ezt az előnyökkel. Hisz attól, hogy az olimpia Magyarországon is visszavedlett sporteseménnyé, még mindig sokkal felemelőbb nyerni, mint veszíteni.

Különben is, boldogabb időkben és tájakon az olimpiai győzelem sohasem eszköz, hanem a legnemesebb cél.