Testközelből láttuk a romantikusan kedves Szilágyi Áront, a könnyekben úszó Csernoviczki Évát, az ezüstös Ungvári Miklóst, a tudatos Gyurta Dánielt, a szaltózó Módos Pétert, a magára találó Cseh Lászlót, az elegáns Berki Krisztiánt, a stadiont betrappoló Pars Krisztiánt, a vizes ingű Kemény Dénest. Izgulunk az ádáz kézilabdásokért, elismerésünk a heroikusan küzdő női vízipólósoknak, a reményteli Kapás Boglárkának, de szeretjük azokat is, akik lemaradtak, lesérültek, sokadikak lettek. Sokan szurkolnak kinn Londonban, magasra tartják a magyar zászlókat, Pécel, Ráckeve külön fejedelemségként tudatja, ott vannak, ahol biztatni kell. Zeng a lelátó a „Magyarok, magyarok!”-tól, a „Ria, ria, Hungáriá”-tól, amikor fontos történések vannak. Sejthetően a törzsszurkolók ők, akik a világ végére is elmennek például Mocsai mester csapatáért vagy Berki Krisztián akrobatikus lóattrakciója miatt.

Akit nem érdekel a sport, az is lelkesedik, nézik a sörözők plazmatévéin ajándék sörrel, a kivetítőkön, otthon, háromdében vagy csak úgy televízión, hallgatják rádión. Nyári zápor nem jöhetett volna jobban, mint ez a négy aranyérem, megvajazva ezüsttel és bronzokkal. Az ország ki van tikkadva a sikerre, az örömre, egy kis lazításra. Az évek óta tartó megszorítások, lemondások, válságok, bizonytalanságok és sokszor majdnem reménytelen küszködések közepette, magunkkal cipelve az Európai Unió rebellis kölyke megtisztelő címet is, kellett már egy olimpia. A kezdet nem volt túl biztató, de a tegnapi spontán közvélemény-kutatásban az utca embere már 7 aranyéremre vágyik. Vasárnap tizedikek voltunk az éremtáblán, megelőzve Lengyelországot, Romániát, Spanyolországot meg sok népesebb, nagyobb, anyagilag jobb adottságú országokat.

Az öröm, a büszkeség lehetne mindnyájunké, az örökös széthúzás, szekértáborozás megszűnhetne néhány napra. Nem. Vannak, akiket az olimpiai érmek kifejezetten idegesítenek. Nem a felhőtlen öröm, hanem az ádáz gyűlölködés árad kifelé, türemkedik elő az írásokból, a blogokból, a jól adagolt nyilatkozatokból. Kicsinyes pimaszkodások, buta állítások, humornak szánt piszkálódások és a kifejezett rosszindulat lengi át a médiát, és büdösíti az amúgy is afrikai módra száraz levegőt. Mi meg szívjuk, és nem tudunk igazat adni azoknak, akikkel azon megy a vita, hogy ki kezdte, meg egyik oldal sem különb. A sport nem pártszimpátia és különböző ideológiák kérdése, mert akkor mindjárt Speer stadionjában találjuk magunkat. Ha Gyurta Dániel azt mondja, hogy őt tizenötmillió magyar biztatása vitte előre a medencében, akkor ne nyálazzuk szét a mondatát. Főképp ne gyártsunk belőle ürügyet további heccelésekhez. Olyan megjegyzéseket, hogy ha 210 méteres a medence, akkor nem Gyurta győz, hanem az angol, vagy miért róla írnak, mikor annyi derék, egyszerű ember van még a környéken. Az up to date listák szakértője a sikertelen országra hivatkozva nevezte égőnek és gyengének az olimpiai szereplést. Később törölnie kellett az internetről a „vélemények” kipuhatolásának eme módját, mert a felháborodott többség kínos dolgokat írt neki. Az egyik rádiós celeb egyenesen felpofozta volna a Szilágyi Áron asszóját kommentáló hölgyet, aki mellesleg többszörös világbajnok párbajtőröző volt. Egykori csapattársai tiltakoztak a ronda inzultus ellen, amit az egyik internetes hírportál csupán „férfias” beszólásnak nevezett.

Ne hagyjuk elrontani az olimpiánkat, merjünk nagyok lenni, végül is azok vagyunk, ha ettől néhány embert meg is esz az irigység.