Bár könnyű a rutin szóval illetni e gesztust, az egyháznak évezredes intézményként akkor különösen is kötelessége felmutatni az igazat, felszólalni az elesettekért, hangot adni az egyetemes békevágynak, amikor a fogyasztói bálványimádás kultusza, az anyag hatalma, s velük együtt az ambivalencia és a cinizmus győzedelmeskedni látszik a maradandó és örök emberi értékek felett.

Mert korunk konfliktusainak, a „posztmodern” hadviselésnek bizony különösen fontos eleme, mondhatni kulcsa a közöny. Materiális-technológiai fölénye birtokában ugyanis a Nyugat (még ha perifériáján is, de benne Magyarországgal, ezt ne felejtsük el!) ma olyan háborúkat vívhat, amelyek szenvedéseit állampolgárainak nem kell saját bőrükön megtapasztalniuk, sőt, annak valóságáról sem kell képet alkotniuk. Jó pénzen megfizetett, professzionális haderők missziós tevékenységéről beszélünk, drónoperátorok kólát szürcsölve, légkondicionált kabinokból, a csataterektől több ezer kilométerre, műhold közvetítette mozgóképek alapján lövik ki a harmadik világbeli helyi harcosokat, az úgynevezett terroristákat vagy az arra kószáló pásztorokat, násznépet – melyik nap kit. S közben a háború szót, mint ördög a tömjénfüstöt, úgy kerülik politikusaink, és velük együtt mi is.

Megtehetjük, hisz idehaza béke van, nem a mi gondunk. – Ki ne helyezné minél messzebb a hadszínteret hazájától? – jön a kérdés, de a saját térfélen zajló pusztítás démoni víziója, a kockázat súlyossága nélkül mégis könnyebben, felelőtlenebbül, közönyösebben megy a döntés az intervenció ügyében, a halottak sikolya pedig csak ritkán ér el idáig. Sorkatonák sincsenek, akiknek tömegesen visszatérő, lobogókkal letakart koporsói meggondolásra késztetnék a döntéshozókat, ha nem is morális, de politikai megfontolásból. Nyugat-Európa és Észak-Amerika számos korosztályának már nincs közvetlen emléke arról, milyen a háború. Egyszóval semmi, ami visszatartó erővel bírna, ha már a „ne ölj!” önmagában kevésnek bizonyul nekik.

A fegyveres intervenció, mint pragmatikus külpolitikai eszköz fenoménjai – az alázat nélküli magabiztosság mintapéldányai – mégsem érezhetik magukat biztonságban. A szerencse forgandó, s a következő csapás sohasem onnan és úgy jön, ahonnan azt az ünnepelt, öntelt és győzelemittas megmondóemberek hiszik. A történelem nem ért véget, gigantikus páternoszterében hatalmak emelkednek fel s merülnek alá, személyek, államok, óriáscégek, egyre megy. Előbb-utóbb mindegyik emberére akad, és bekövetkezik az a pofon, amely a magát legerősebbnek hívőt is leszédíti a lábáról. S akkor, lenn a padlón már késő irgalomért esedezni, a feltörekvők képernyőjén ugyanolyan szánalmassá és könnyen eltiprandóvá zsugorodik az egykor rettegett armada is.

A húsvéti békeüzenet a maga módján erre az örök igazságra is felhívja a figyelmünket, különösen most, hogy a háború hívei újabb területeket szemeltek ki maguknak, hogy hatalmukat bővítsék. Még el sem oszlottak, máris gyűlnek az újabb fekete felhők a Közel-Kelet fölött. Az erőviszonyokat látva sokan hiszik, hogy Iránban és Szíriában is megismételhető a 2003-as iraki villámháború, és ez a háború is olyan „tiszta” lesz, mint az előzőek.
Megérdemelnék, de inkább ne derüljön ki, hogy nem volt igazuk.