De szabadalmazhatnák Gyurcsány Ferenc és korábbi üzlettársai a „hogyan lopjunk el bármilyen köztulajdont lízingtechnikával” fedőnevű újítását is. A trükk (ez már igazi know-how!) lényege: szerezzünk meg egy értékes ingatlant az államtól lehetőleg ingyen, legfeljebb banki hitelből haveri alapon, utána pedig béreltessük vissza közpénzen pont annyiért, mint a lízingdíjunk. A futamidő végén miénk az ingatlan. Mindenki jól jár, az államot kivéve, de hát a PPP konstrukciókban, vagyis az állam és a privát fél összefogásából alapvetően úgyis mindig az előbbi húzza a rövidebbet. Jogvédelem (vagy börtön?) járna az álexport-tevékenység kitalálóinak is. Itt kissé ugyan bonyolultabb a technika, de megéri, mert a zsebre vágható haszon ennek arányában nő.

A művelet lényegét lapunk már ismertette a „hogyan lopjunk bevásárlóközpontot” című sztoriban, ahol leleményes magyar vállalkozók Moszkvában jöttükben-mentükben ráleltek egy jó nagy gödörre valahol a város közepén, és mikor hazajöttek, azt találták mondani, hogy ők ott tulajdonképpen építkeznek. Nem kicsit, nagyot. Egy egész bevásárlóközpontot!

Márpedig ez barátok között is magyar exportnak számít, naná, hogy jár érte az állami támogatás. Új magyar munkahelyek, külföldi piacszerzés, javuló külkereskedelmi mérleg és a banki vezetők prémiuma is nő. Nosza, keressünk egy szimpatikus bankot, adott esetben a magyar kivitelért felelős Eximbankot, nekik ez a feladatuk, papírjuk is van róla. Kérjünk tőlük hitelt, de nem ám akármilyet, kedvezményeset, államilag támogatottat, mondjuk a kereskedelmi banki kamat feléért, ha már egyszer elhoztuk azt a zsíros külföldi álmegrendelést. Most tessék figyelni, mert jön a csavar. Alapítsunk egy offshore céget, és találjuk ki, hogy mostantól ő lesz a megrendelő. Vagyis papíron ő építtetné Moszkvában a plázát, csak úgy, a postafiókján keresztül, mert a gödör tulajdonosa épp ezt a céget szemelte ki fővállalkozónak. Referencia vagy cégtörténet nincs, de minek is, amikor egy fillér önrészt sem kér a magyar állami bank a negyvenmilliárd forintnyi fantomügylet hitelezéséért. Életszerű, ugye? Az építkezést biztosító állami cégnél azonban háborogtak a kockázatkezelők, hogy irgum-burgum, ez azért így még sincs rendjén. Villogott a piros lámpa, leadták a vészjeleket, de inkább kalapáccsal rájuk ütöttek egy jó nagyot. Kockázatkezelők félreállítva, az ügylet gördült tovább. A magyar álépítkező tehát megkért egy másik sehonnai offshore céget, hogy legyenek szívesek, húzzák már fel ők azt a plázát ott Moszkvában – természetesen magyar közpénzből. Itthon úgysem tűnt fel senkinek, hogy ha külföldi a kivitelező, akkor az mitől lenne már magyar export. Sőt, úgy hitelezték az fantomplázát, hogy senki sem vetődött el a gödör felé, hogy ellenőrizze a „tevékenységet”.

Snitt. A magyar cég végelszámolt, az offshore-ok eltűntek, a közreműködő bank csődbe ment, közpénz az ablakon ki.

És aki ezek után holmi baksissal, alkotmányos költséggel vagy csúszópénzzel jönne, az megragadt a kőkorszakban, és nem tart lépést a fejlődéssel. Tessék tanulni!