A kohéziós alapok kilátásba helyezett csökkentése, vagyis a csaknem 150 milliárdos uniós támogatás tervezett megvonása a jelek szerint csak három hónapig lebeg Damoklész kardjaként a fejünk felett. Szerdán látott napvilágot az a brüsszeli jelentés, amelynek alapján borítékolható, hogy június végén felállhatunk a szégyenpadról, mert a pénzügyminiszterek tanácsa is visszavonja a Magyarországot sújtó rendelkezést.

Ez az uniós fordulat a mi szempontunkból természetesen győzelem. De valahogy mégsem felhőtlen, mert az örömbe nem kevés üröm vegyül. Egyrészről jó hír, hogy mégis maradéktalanul hozzáférhetünk az ország felzárkózását segítő brüsszeli pénzekhez. Az sem elhanyagolható fejlemény, ha az uniós apparátus végre egy kicsit leszáll rólunk, és remélhetőleg a közös Európa azon szegletein fokozza erőfeszítéseit, ahol tényleg gazdasági összeomlás fenyeget. Kell a nyugalom, most nem jó, ha a nemzetközi hisztériahullámok mellett időről időre egy folytatólagos EU–magyar mérkőzés fejleményei is borzolják a befektetők idegeit. Meg aztán egy kicsit talán ki is húzhatjuk magunkat: lám, mi megmutattuk, hogy ha szorongatnak, akkor is helyt állunk. Rajtunk nem fognak ki Brüsszelben, mert teljesítettük az előírt feltételeket.

Igen, teljesítettük, de milyen feltételeket? Azokat, amiknek Európában nem egy tagállam képtelen eleget tenni. Ráadásul van, akinek ez hivatalosan is megengedett. Spanyolország például a szerdai jelentés szerint hamarosan másodszor is haladékot kaphat arra, hogy az euró bevezetéséhez és használatához előírt háromszázalékos küszöb felett tartsa az államháztartási hiányt. Minket viszont azért akartak megbüntetni, mert egy negyed százalékkal léptük volna túl – ami a jelenlegi GDP szerint nagyjából és mindössze 70 milliárd forintot jelent – ezt a Maastrichtban meghatározott felső korlátot. A kohéziós alapok tervezett megkurtítása olyan büntető intézkedés lett volna, amire még a jelenlegi magyar kormány iránt nem túlságosan elnéző Washingtonban is felszisszentek. A tengerentúli kommentárok úgy szóltak: a brüsszeli apparátus lejáratja magát azzal, hogy egyes tagállamokkal szemben nyilvánvalóan kettős mércét alkalmaz. Ami az egyiknek szabad, a másiknak nem. Vajon érdemes-e ide citálni az egyenlő jogokról és elbírálásról szóló uniós alapelveket?

Ennek ellenére mi teljesítettük a brüsszeli feltételeket. De milyen áron? A jelenlegi magyar kabinet szinte megalakulása óta mást sem tesz, minthogy lélegzethez akarja juttatni az elődök által felhalmozott adósságban fuldokló országot. S ne felejtsük el, hogy a tartozásaink között ott az EU és az IMF által nyújtott megahitel, amit valami furcsa ok folytán nekünk másoknál sokkal gyorsabban, lényegében a 2010–2014-es kormányzati ciklus alatt kell visszafizetnünk. Már ráment két évünk a válságkezelésre, ami miatt be kellett raknia a kormánynak a fiókba egy időre a növekedés elsődlegességére koncentráló programot. Egy újabb nemzetközi válsághullám alatt a terheket növelni és a kiadásokat radikálisan lefaragni: ez a brüsszeli diktátum lényege, amit egyre többen és hangosabban kritizálnak, mondván, az uniót zsákutcába vezeti.

Ez van, nem nagyon volt más választás, és túl vagyunk rajta. A kényszerű lépések nyomán olyan stabil költségvetésünk van, amilyen nem sok van még az EU-ban. S ha egyszer elindulunk felfelé a lejtőn, akkor ez a fundamentum segíthet az elrugaszkodásban.