Ennek többszöröse, becslés szerint legalább egymilliós, hasonlóan jó hangulatú tömeg szegélyezte mind a két parton a Temzét vasárnap, amikor az uralkodásának hatvanadik évfordulóját ülő II. Erzsébet királynő bárkája, ezer kisebb-nagyobb hajó és csónak kíséretében szelte át a fővárost olyan hosszúságban, mint Újpesttől a Lágymányosig. A hangulatot az sem rontotta el, hogy a vége felé mindenki bőrig ázott, akinél nem volt esernyő. Ennyire szeretik a britek ezt a zárkózott, alattvalói életére szinte semmi igazi befolyással nem rendelkező idős asszonyt? És ha igen, miért?

A királyi család népszerűsége összefonódik a királyság intézménye népszerűségével, de nem teljesen azonos vele. Az Egyesült Királyság lakosságának nagy többsége nem akar köztársaságot a monarchia helyébe. Ez meglepő lehet olyan országban, amely a középkor óta nem ismert nemzeti királyságot, amelynek története gazdag elnyomó királyok elleni hősies küzdelmekben, amelynek nemzeti költője azt tanácsolta, hogy „akasszátok fel a királyokat”, és amely hasonlóan hősies harcot vívott egy minden királyságnál fojtogatóbb „népköztársaság” ellen, míg végre elérte, hogy igazi köztársasággá vált. Az angolok egyszer, kétszáz évvel Petőfi tanácsa előtt, megpróbálkoztak vele: lefejezték I. Károlyt, hogy parlamenti demokráciát hozhassanak létre. Ehelyett Oliver Cromwell személyében diktátort kaptak, akit annyira megszerettek, hogy amikor tíz évvel később meghalt, örömmámorban ültették trónra a kivégzett király fiát, II. Károlyt.

A britek túlnyomó részének a monarchia intézménye adott, és ezen nem kell változtatni, mert csaknem biztos, hogy nem jön jobb utána. A brit alkotmányos gyakorlat az uralkodót nem kormányzásra, hanem uralkodásra jogosítja fel. A jogalkotásban az a szerepe, hogy minden ősszel felolvassa a parlament két házának plénuma előtt a lakosság által megválasztott kormány törvényhozási programját. Ennek megalkotásába nincs beleszólása, legfeljebb annyi hatása lehet rá, hogy a miniszterelnökkel folytatott hetenkénti egy-két órás megbeszélésen tanácsot adhat, véleményt nyilváníthat, tanúk nélkül, minden írásbeli feljegyzés nélkül. Miután az eltelt hatvan év alatt immár a tizenkettedik kormányfő problémáit hallja, és alig van olyan ország a világon, amelynek vezetőit és problémáit ne ismerné, ez a tanács, ez a vélemény olykor hasznos lehet.

Az igazság az, hogy bár II. Erzsébetet a britek nagy többsége szereti, ha másként nem, úgy, mint a nagypapa ingaóráját, amelyet gyerekkora óta lát a falon, az uralkodó személye nem igazán fontos. Ezért nem baj, hogy beleszületik hivatalába. Ha választanák, nagyobb hatalmat igényelhetne a választók döntésére hivatkozva, ám ahhoz ellenjelöltekkel kellene küzdenie, vagyis győztesként kerülne trónra. Vesztes nélkül azonban nincs győztes, és ez politikai törésvonal mentén megosztja az országot. A miniszterelnök, a kormány előbb-utóbb vereséget szenved, támogatói ellenzékbe kerülnek. A királynő az egész nemzetet testesíti meg, az ellenzéket éppúgy, mint a kormány híveit. Végső soron ő a folytonosság. A választási harcokban senki sem kárhoztatja semmiért, nem ő győz és nem ő veszít. Mindenki tudja, hogy a kormány egyszer megy, de az uralkodó és a nemzet marad.