Kis lépés az egész honi bankszektorhoz viszonyítva, mert a takarékszövetkezetek súlya mindössze öt százalék körüli, de az irány helyeselhető. 22 évvel a rendszerváltás után, túl a 90-es évek bankkonszolidációján és a bankprivatizáción, a korábbi rossz döntésekkel sikerült olyan helyzetbe hozni a magyar bankszektort, hogy 92 százaléka külföldi kézre került. Ilyenre rajtunk kívül csak Madagaszkár, Zambia, Barbados, és Burkina Faso képes – legalábbis a Nemzetközi Valutaalap elemzése szerint, amely kimutatta, hogy a kelet-közép-európai térség valamennyi államában a miénknél jóval alacsonyabb a külföldi tulajdonú bankok aránya.

A világranglistán így a felmért 137 ország közül hátulról a hatodik (!) helyet foglaljuk el. Ez a pénzügyi kiszolgáltatottság a már ötödik éve tartó válság idején keserves tanulságok levonására kényszerít. Egyáltalán, hogyan jutottunk el idáig? Miért csináltuk ezt is mi a legrosszabbul? Hogy előbb közpénzen feltőkésítettük az állami bankokat, majd alacsony áron eladtuk őket? Válaszként álljon itt az Állami Számvevőszék egyik háttérintézetének 2006-os jelentése a hazai privatizáció mérlegéről. Egy forintnyi állami vagyon eladásakor két forint eltűnt. A magánosítás során befolyt bevételek úgy tűntek el, hogy az államadósság nemhogy csökkent volna, hanem közel a duplájára nőtt. Se pénz, se posztó. Míg a nálunk szerencsésebb sorsú régiós államokban ésszerű arány jött létre a külföldi és nemzeti pénzintézetek között, addig nálunk a liberális tanácsadók egy gyors, átgondolatlan magánosítást erőltettek, és ezért óriási árat fizetünk. Kiindulási pontként szögezzük le, hogy a privatizáció a rendszerváltás utáni tőkehiány miatt mindenképp szükséges volt, de nem ilyen feltételekkel, és nem ilyen arányban.

A pénzközvetítés mindig is a világ egyik legjobb üzlete volt, ám a hazánkban bankokat vásároló nyugat-európai pénzintézetek kétszeresen is jó üzletet köthettek: egyrészt jutányos áron szerezték meg a piacunkat, másrészt a régió legmagasabb kamatkülönbözetével (a betét- és a hitelkamatai közötti rés) közel tíz évig működtették a pénzszivatytyút az itteni leányvállalatoktól a külföldi anyabankokhoz.

Kétségtelen, hogy kiépítették azt a pénzügyi infrastruktúrát, amelyre egy állami banknak aligha lett volna akkor lehetősége, sőt, a technológiai fejlesztéseket, korszerűsítést is elvégezték. Mégis, az azóta eltelt idő azt igazolja, hogy a szocialista érában kialkudott privatizációs feltételek olyan helyzetet teremtettek, hogy a bankok visszaélhettek az állam akkori szorult helyzetével. Ez a kiszolgáltatottság alapozta meg, hogy amikor már az óriási kamatkülönbözet sem volt elég a külföldieknek, akkor elindították a bomba üzletnek vélt svájci frank alapú hitelezést. Ám az már a magyar bankfelügyeleteken múlt, hogy – akarva vagy akaratlanul? – nem korlátozták időben ezt a tevékenységet a régió összes többi államától eltérően.

A felügyeleteknek az sem tűnt fel, hogy a pénzintézetek lényegében csak kartellként működve, vagyis az egymás közti valós versenyt kizárva tarthatták fenn a kedvező státusukat. Végül álljon itt a Harvard és a Cambridge-i Egyetem kutatóinak tanulmánya a kelet-közép-európai privatizációról, amely szerint „a tömeges, gyors, és erőltetett magánosítás kézigránátként hatott”. Ideje összeszedni a romokat, és apránként, akár öt százalékonként megalkotni egy másfajta pénzszektort, amely már nem csak a bankok érdekeit szolgálja.

Mert van ilyen is.