Majd ha fagy

Körmendy Zsuzsanna

Körmendy Zsuzsanna

2017. január 7., szombat 00:01, frissítve: szombat 09:25

Négy mezőtúri tizenéves folyamatosan terrorizált, majd úgy megrugdosott egy hajléktalant, hogy az kis híján belehalt sérüléseibe. Tegnap a Szegedi Ítélőtábla meghozta az ítéletet: a legsúlyosabb büntetés ötévi börtön, a legenyhébb több év javítóintézet, illetve felfüggesztett fogházbüntetés. Az elvetemült kamaszok nemcsak meglopták és megverték a kiszolgáltatott férfit, hanem arra akarták kényszeríteni, hogy 22 ezer forintos segélyéből ötezret adjon át nekik. Mindenfajta kiszolgáltatottság, akár a legenyhébb is kétféle reakciót vált ki embertársainkból: részvétet és segíteni akarást vagy diadalmaskodást, felülkerekedést, agresszivitást. Nem kell szélsőséges helyzetekre gondolni: elég átkerülni a napos oldalról az árnyékosra, és máris láthatjuk a tekintetekben a változást, az egyik ember szemében a jóindulatot és az emberséget, a másikéban a kárörömöt és a hirtelen támadt idegenséget. Normál esetben mindez kezelhető, s mintegy tapasztalati velejárója az életünknek.

A hajléktalan ember azonban sosem „normál eset”. Sokan megdöbbennek a fedélnélküliek élettörténetein. Azon, hogy egy ember, aki az utcán él, nem tud tisztálkodni, fagy idején is csak egy szakadt paplant húz magára; valamikor teljes életet élt, családja volt, munkahelye, ambíciói, céljai. Pedig az ellenkezőjén kellene csodálkozni. Azon, ha valaki úgy kezdené az életét, hogy elvégzi az általános iskolát, majd megágyaz magának a Nyugati téri aluljáróban. Senki nem gondolja magáról huszonévesen, hogy ha konfliktusa támad az élettel, legföljebb hajléktalan lesz. Ezért minden emberre úgy kell tekintenünk, hogy eredetileg és alapvetően ő is csodákra teremtődött. De abban a harcban, amelyet életnek hívunk, vannak, akik a tizedik vereség után, ezer sebből vérezve sem adják föl, mások pedig a harmadik kudarc után már föl sem állnak, vagy a pohárhoz nyúlnak.

Az idei keményebb tél Magyarországon eddig nyolcvan ember halálát követelte. Megfagytak, kihűltek. Hajléktalanok, alkoholisták és ami talán leginkább szívszorító, idősek, akiknél vagy tűzifa nincs, vagy a begyújtáshoz szükséges erő hiányzik, s akiknél segítség híján egy múló rosszullét is végzetessé válik.

A kormány most azt tervezi, hogy az állami támogatást a segítőszervezetek révén ne csak a zsúfolt hajléktalanszállók fenntartására, hanem lakásbérlésre is fel lehessen használni. Bár van ennek némi Marie Antoinette-es stichje („ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot”), a hirtelen utcára kerülteknél ez kétségtelenül kihagyhatatlan lehetőséget jelentene, de a megoldáskeresésben már az is sokat számítana, ha a még dolgozni képes és dolgozni akaró hajléktalannak nem kellene bélyegként viselnie a bejelentett állandó lakás hiányát, ami ráadásul adott esetben munkába állásának is akadálya. S persze jó lenne, ha nem csak télen kerülne előtérbe a hajléktalankérdés, mert az nyáron is gond, amelynek megoldását három, szőnyeg alá sepert problémakör hátráltatja: a munkanélküliség magas aránya, amelyen a közmunkaprogram csak részben, s főleg statisztikailag segít, az alkoholellenes küzdelem gyengesége és a jelenleginél sokkal szélesebb körben szükséges pszichiátriai gondozás elégtelensége. Prosperáló társadalmakban az egyes emberi élet konfliktusait nem követi törvényszerűen reményvesztés, perspektívanélküliség. Vesztettél? Akkor állj föl, s mutasd meg, mire vagy képes vesztes pozícióból – ez a hozzáállás, mondhatni, nem itatja át a társadalom szövetét.

Meg kellene szabadulni össznépi szinten attól az egyre általánosabb, rendkívül veszélyes életérzéstől, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, akkor nincs jövőd ebben az országban. Az állam ezért nagyon sokat tehetne, részben a mindenki számára adott lehetőségek biztosításával, másrészt az ezt az életérzést erősítő negatív példák tudatos és könyörtelen felszámolásával. Lehetne ez is kormányprogram: kevesebb lenne a reményvesztés, a lecsúszott élet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.07.