Az európai gazdaság jövője most valóban annyira kiszámíthatatlan, hogy az idei esztendő kezd hasonlítani egy lottójátékhoz. Naponta más és más, egyre borúlátóbb jóslatok látnak napvilágot: a Centre for Economics and Business Research londoni elemzőközpont tegnap 99 százalékos esélyt adott az euró megszűnésének (hogy az egyszázaléknyi optimizmust mire alapozták a tekintélyes közgazdászok, nem tudni), és a City több befektetőháza szerint is már 60-80 százalékra tehető a valutaövezet bedőlésének esélye.

Spekulatív alapok óriási pénzekben játszanak az euró esésére, és a legtöbb gazdaságkutató intézet hétről hétre még mélyebb recessziót jósol Európának. Bajba jutott nagybankok a múlt héten 15 milliárd eurót igényeltek az Európai Központi Bank vésztartalékából, hogy az utolsó percekben még egyensúlyba hozhassák az év végi mérlegüket. Eközben az egész pénzügyi szektoron lassan eluralkodik a bizonytalanság és a félelem. Iránytű nélküli sodródásnak tűnik a helyzet: semmi biztosat nem tudni a mentőalapról, még kevesebbet a perifériára sodródott államok jövőjéről.

Amit viszont tudunk, az dermesztő: március végéig 450 milliárd euró államadósságot kell visszafizetnie az euróövezet országainak, és egyelőre nem tudni, miből. A legkockázatosabbnak tartott Olaszországnak három hónap alatt nem kevesebb mint 110 milliárd eurót kell előteremtenie a föld alól is, ha szeretné elkerülni az államcsődöt.

A másik gyenge pont Spanyolország, ahol a legfrissebb hírek szerint már ötmillió munkanélkülit kell eltartani, és a fiatalok fele állástalan. Görögország már ott tart, hogy a saját központi bankja kényszerül visszavásárolni az ország államkötvényeit a névérték háromnegyedéért, holott ez egyébként tilos lenne.

Ebben a pénzügyi viharban kell nekünk a víz felszínén maradnunk – itt, az euróövezet perifériáján is túl. Tudjuk, minél eladósodottabb egy állam, annál kockázatosabb, képes-e törleszteni hiteleit. A The Economist a már szokásos havi Orbán-gyalázó cikke mellé most kivételesen nem egy eltorzított fényképet közölt, hanem egy régiós adóssággrafikont, amelyről világosan leolvasható, hogy még ha „kiárazzuk az Orbán-faktort”, akkor is a magyar kötvények után kell a legtöbb kamatot fizetni. Miért is? Mert nekünk kétszer annyi az adósságunk, mint a cseheknek, 50 százalékkal több, mint a lengyeleknek, és a devizafüggésünk is a legnagyobb mértékű a térségben.

Miközben a világban egyre többen hasonlítják a jelenlegi gazdasági helyzetet az 1929–33-as válsághoz, mi itt állunk sérülékenyen, kiszolgáltatottan, kicsi és nyitott országként, az exporttól függő gazdasággal. Tisztában kell lennünk a reális helyzetünkkel, és vigyázni, nehogy elsodorjon minket a válság második hulláma. Ezért van szükség a valutaalap és az unió biztonsági hálójára, ez a nemsokára kezdődő washingtoni tárgyalások valódi tétje. A készenléti megállapodás azért fontos, mert mi sem tudjuk, mit hoz a jövő. Fel kell készülnünk arra a lehetőségre is, ha a gazdasági felbolydulás még az eddiginél is nagyobb mértékben lesz úrrá a világon. A Széll Kálmán-terv végrehajtásának, a felelős pénzügyi gazdálkodásnak és a nemzetközi biztosításnak ma nincs alternatívája.