Az agyonreklámozott üzenetek közérthetőségét kis ikonok is segítik: a kedvezőbb adózási feltételek miatt felhalmozódott bankjegyeinket mentőöv védi, és grafikon szemlélteti, hogy egyre nagyobb házak épülnek, végül eljutunk a biztonságot jelentő euróhoz – amiről Bajnai Gordontól azt is megtudtuk, hogy a térségben nálunk fogják legeslegelőször bevezetni. Fontos kérdés, hogy a szocialista „Nyeremény- és Mutatványügyi Hivatal” milyen összetételű közönségnek szánta a tájékoztató kampányt.

A nagy nemzetközi pénzpiaci pódiumon ugyanis nem voltak vevők „Európa legjobb válságkezelő” programjára, ezt az utóbbi hetek pénzpiaci megrázkódtatásai sajnos egyértelműen jelezték. A Financial Times ma egy kalap alá vesz minket Romániával, és a görög trükközések nyomán kialakult jelenlegi pánikhangulatban ismét hazánkat tartja a régió egyik legsérülékenyebb gazdaságának, ahol az athéni „fertőzés” veszélye igenis fennáll. Látják a nemzetközi pénzpiacoktól való aránytalanul nagy függésünket, az eladósodásunk folytatódását és azt is, hogy uniós viszonylatban a magyarok kászálódnak ki a legnehezebben és a leglassabban a válságból. A hazai állampapírokat ma még a görögnél is magasabb kamat ellenében lehet csak értékesíteni, és a Nemzetközi Valutaalap kölcsönszerződésének meghosszabbítása szinte elkerülhetetlennek látszik. Igaz, hogy a szocialisták a gigakölcsön fejében bevállalt megszorítások szükségességéből most erényt akarnak kovácsolni, ez azonban nem változtat a tényen: külföldi megítélésünkön a külföldi mentőcsomag segített, ennek ára pedig az volt, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kabinet az IMF kottájából olvas.

Hazai vizeken sem jobb a helyzet. Még az ellenzéki szimpátiával a legkevésbé sem vádolható Surányi György volt jegybankelnök szerint is téves diagnózison alapuló téves terápiával gyógyítják a magyar beteget, a jelenlegi gazdaságpolitika továbbra is helytelen szerkezetű, a megszorítások nem teremtették meg a növekedés feltételeit. Közgazdászok – pártállástól függetlenül – tisztában vannak azzal, hogy egyszeri tűzoltó intézkedések, nem pedig hosszú távú reformok történtek, a reklámokban szereplő „nagy ellátórendszerek átalakítása” egyáltalán nem valósult meg.

A foglalkoztatottak arányát tekintve uniós szinten az utolsó helyre sodródtunk, a munkanélküliek száma tovább emelkedik, és ezen az sem változtat, hogy az Út a munkába program keretében ma még többen végeznek közhaszontalan, átmeneti statisztikajavító munkát. Az ipari termelés mutatói gyalázatosak, a bankok nem mernek hitelezni a vállalkozásoknak, a devizahitelesek törlesztőrészletei alig csökkentek, százezrekkel nőtt a rossz adósok száma, és zavartalanul folytatódhattak mindeddig a lakásárverezések. A hazai versenyképesség a 2006–2008-as zuhanás után jottányit sem javult, a beruházások leültek, az uniós pénzekből alig sikerült tíz százaléknyit lehívnunk, és éllovasok vagyunk – inflációban.

Nagy jóindulattal legfeljebb önámításnak nevezhető ez a sikerpropaganda, ehhez viszont nem ildomos közpénzeket felhasználni.