A vasárnap és hétfőn Chicagóban megrendezett csúcstalálkozó folytatta ugyan ezt a kommunikációs hagyományt, ám hozott egy olyan döntést is, mely világossá teszi: nem célja a szövetségnek, hogy továbblépjen és Oroszországgal minőségileg teljesen új kapcsolatrendszert építsen. A lényeget illetően amerikai ellenőrzés alatt álló – hivatalosan Irán ellen szánt – rakétavédelmi rendszer európai telepítése és előirányzott képességfejlesztése arra mutat, hogy a NATO prominensei nem kívánják figyelembe venni az orosz aggodalmakat. Ezek lényege, hogy a rendszer potenciálisan aláássa nukleáris elrettentő erejüket, nagyhatalmiságuk sarokkövét, ami miatt 1991 után is ott maradhattak az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Olyan technológiai fejlesztés és képességépítés, mely számukra egyszerűen elfogadhatatlan: még akkor is, ha nem ellenük szánják.

Mi tagadás, Moszkvában is erős pártjuk van azoknak, akik a távolságtartásban érdekeltek, ráadásul a hivatalos orosz politika – a vodkagőzös jelcini éveket leszámítva – soha nem is ringatta abba a hitbe állampolgárait, hogy megszűnt a katonai szembenállás. Az orosz lobbanékonyságot hangsúlyozó nyugati sztereotípiákkal szemben ugyanis biztonság- és katonapolitikai gondolkodásuk nagyon is pragmatikus, még ha paranoiába hajlik is. Körbenéz, és megkérdezi, hogy ki, ha nem a NATO fenyegethet bennünket? Ki bír azzal a potenciállal, hogy bántson minket? A válasz Kína minden erősödése ellenére a mai napig a Nyugatra mutat, a rakétavédelmi program pedig csak megerősíti ezt, egybecsengve történelmi alapú, zsigeri ösztönükkel. Félreértés ne essék, nem új – kelet-közép-európányival keletebbre tolt frontvonalú – hidegháború körvonalazódik itt. Hiszen nagyot változott a világ, s az a gazdasági, kommunikációs és ideológiai elkülönültség, mely 1946 és 1989 között érvényesült, már nem térhet vissza. De a katonai térképeken a vonalak fennmaradnak, a hatósugarakat körzővel húzzák. Ezzel pedig érdemes a közvéleménynek is tisztában lennie, ha nem akar abban a cukormázzal leöntött, „a történelem vége utáni” álomvilágban élni, melynek eljövetelét 1991-ben oly sokan, oly meggyőzően vizionálták. Azt mondani sem kell, hogy a putyini Eurázsia-vízióval mindez aligha lehet kompatibilis.

Ők ott, mi itt. Ha mi leteszünk egy rakétát, letesznek ők is egyet, vagy valami egész mást az aszimmetrikus válaszadás jegyében. Mondjuk ráteszik a kezüket a gázcsapra, vagy csak úgy tesznek, mintha rátennék. Ha hisszük, ha nem, mindenki sebezhető valahogy. És persze Washingtonból nézve más a perspektíva, mint Brüsszelből, pláne Budapestről. Más bőrére, egy tengerentúli agytrösztben könnyű koncepciókat gyártani arról, hogy miért is lesz jó így a rendszer, ha a periférián kissé huzatos is marad.

Egy biztos: a körülményeken Magyarország, de még Közép-Európa sem tud változtatni, odébb menni meg nem lehet, „itt élned, halnod kell”. A NATO tagjaként illeszkednünk kell, meghúzódni, nehogy elfújjon a szél.