A fejlődő országok megsegítésének ürügyén a teljes piacliberalizációért síkra szálló WTO-ra a hét éve kezdődött dohai forduló átmeneti sikertelensége ellenére érdemes odafigyelni. A piaci korlátok lebontásáért folyó jelenlegi háború ugyanis távolról sem a globalizáció vadhajtása, sokkal inkább a saját piac védelme és a nemzetközi nagyvállalatoknak kedvező szabad kereskedelem legújabb csörtéje. Egyelőre még lehet utólagosan, tét nélkül tiltakozni a vámeltörlések ellen, és szolidaritást vállalni a gazdákkal, hosszú távon azonban jó esély mutatkozik arra, hogy a Genfben most elutasított vámcsökkentések előbb-utóbb valósággá válhatnak.

A 153 tagállamú Világkereskedelmi Szervezet most már a vámtételek 80 százalékos mérséklését várja el az uniótól, cserébe a szegényebb országok piacnyitását kínálja fel az ipari termékek előtt. A látszólag kiegyensúlyozott adok-kapok azonban nem feledtetheti, hogy a szabad kereskedelem mindig is az erősebb félnek kedvezett. A globális megállapodástervezetben körvonalazott jövőkép olyan torz egyenlőséget szülne, amely jóformán csak a multinacionális mamutvállalatok előtt kövezné ki az utat. 2004 óta hazánkban is világosan látható, hogy a vámok lebontásával még a saját agráriumát jelentős támogatásokkal védelmező EU tagállamaként is milyen áldozatokat követelt a piacnyitás a magyar mezőgazdaságtól.

A „győzzön a jobbik” harcát csak azok a vállalatok tudják megnyerni, amelyeket még idejekorán feltőkésítettek, versenyképessé áramvonalasítottak, államilag huzamos ideig támogattak. Álszent dolog lenne a kereskedelmi egyenlőség eszményére hivatkozni, amikor az egyik tárgyaló fél gazdasága rozoga, épp hogy megkapaszkodott, a másiké pedig egy esetleges piacnyitáskor rutinosan tarolhat. A WTO farizeus fordulóin a gazdag, óriási belső támogatási rendszereket működtető gazdaságok állnak szemben a környezetvédelmen és a munkaerőn gátlástalanul spóroló feltörekvő államokkal. Amíg a világ összes állami támogatásának több mint 80 százalékát a tehetős országok költik el, addig értelmetlen bármilyen kereskedelmi esélyegyenlőségről beszélni. A globális világszervezet célja, úgy alakítani az erővonalakat, hogy fellendüljön a világkereskedelem, és azon a belső támogatásokkal felerősített multik kereshessenek. A WTO szempontjából a fejlődő és fejlett országok piacnyitása egyenértékű. Hogyan várható el azonban, hogy a külföldi importnak zöld utat adjon például India, ahol 320 millió ember él napi egy dollárból és az öt éven aluli gyermekek csaknem fele alultáplált? Aligha hozhat tisztességes változásokat egy olyan szabad kereskedelem, ahol még tovább törhet előre az a néhány ezer amerikai gyapottermelő, amely már most is a világpiac 40 százalékát uralja a több milliárd dolláros támogatásnak köszönhetően. A világszervezet a globális kereskedelemben és pénzügyekben sajátos érdekek mentén rendet vágó, szabályozó hatalom, amely óriási érdekérvényesítő képességgel bír.

A magyar kormány szervilizmusának szomorú példája, hogy Gyurcsány Ferenc a januári davosi világgazdasági fórumon a megnövekedett élelmiszerárak miatt az uniós agrártámogatások mérséklése mellett érvelt, és csak a genfi tárgyalóasztal megbontása után merte bírálni a hazai mezőgazdaságot védtelenné tevő agrárvám-csökkentési WTO-javaslatot.