A demokratikus társadalmak örök dilemmája, hogy a képviseleti demokrácia alkalmas-e önmagában a népakarat megjelenítésére és megnyugtató képviseletére, netán múlhatatlan szükség van-e a közvetlen demokrácia sajátos eszközeinek bevetésére ahhoz, hogy a nép átfogóbb képet kapjon saját akaratának sokszínűségéről, akár azon az áron is, hogy az ország kormányozhatósága lényegesen nehezebbé válik. Ráadásul nálunk a népszavazás intézménye csak egyszer, 1989 őszén járt igazán kézzelfogható eredménnyel – egyáltalán nem az elnökválasztás módjának eldöntése miatt –, kiragadta az SZDSZ-t az ismeretlenség karanténjából, és a kis értelmiségi rétegpártot a közelgő választások egyik favoritjává emelte. (A 2008-as szociális népszavazás diadala viszonylagos, hiszen csak megelőzte, s ezáltal feleslegessé tette a bevezetésre szánt „reformok” gyors összeomlását.)

Lehet, az LMP-t is a félig-meddig testvérpárt két évtizeddel ezelőtti sikere ambicionálta, hátha nekik is sikerül valami társadalmi jelentőségre szert tenniük egy népszavazás által. Referendumra bocsátható kérdés van bőven, hiszen a kormány és a törvényhozás működését beteges túlzás lenne ideálisnak minősíteni. Az más kérdés, hogy az LMP által felvetett problémák egy lagymatag érdekegyeztető tanácsi ülés energiafelhasználásánál aligha érnek többet. Persze igazuk van, érdekegyeztetés nemcsak gyakorlatilag, már névleg sincsen, ám ez nem jelenti azt, hogy a lakosság, amelyik az unióba való belépésről szóló népszavazáson is csak némi trükközéssel képviseltette érvényes létszámban magát, az LMP kérdéseire válaszolandó, tömegesen nyomulna az urnákhoz.

Nem mondom, hogy érdektelen kérdések ezek, de közel sem olyan súlyúak, hogy látványosan lenyomnák a polgárok szavazási ingerküszöbét. Mert valóban fontos, hogy a munkahellyel bíró emberek akkor vehessék ki szabadságukat, amikor ők akarják, de azt is könnyen beláthatjuk, hogy a munkaadónak is meg kell hagyni a lehetőséget arra, hogy tervezhesse és biztosíthassa a termelés folyamatosságát. Ahogy a próbaidő leszállítását sem a kormányon kéne igazából számon kérni, hanem a munkaadón, akinek nemcsak a munkavállaló van kiszolgáltatva, hanem jórészt a kormány is. Engem is felháborít, hogy a munkanélküliek csak három hónapig kaphatnak álláskeresési támogatást, holott a munkanélküliség átlagos időtartama 18 hónap. Ehhez képest az LMP kilenc hónapnyi követelése hipokrízisnek hat. Továbbra is maradna kilenc hónapnyi nélkülözés és nyomorúság, amit népszavazással szentesíteni igazán fölösleges lenne.

A negyedik pont nemcsak ostobaság, hanem aljas is. Állítsák vissza a 18 éves korig tartó tankötelezettséget, hogy ne kerüljenek szakma vagy érettségi nélkül az utcára az emberek. A tankötelezettség 16 évre való leszállítása arról szól, hogy az alsó tagozatban bukdácsoló tizenhat éves „diákot” ne gyötörjék tovább az iskolapadban, kapjon lehetőséget munkát vállalni. Akiről nyilvánvaló, hogy sem 18, de még 81 évesen sem fog leérettségizni vagy szakmát tanulni, azt ne erőltessék az iskolába, mert abból kiművelt emberfő legfeljebb az LMP szintjén lesz, márpedig az nem etalon. Az LMP népszavazási kezdeményezésének felesleges és álságos voltát bizonyítja, hogy az MSZP és a Jobbik (!) támogatja, a Demokratikus Koalíció még tanakodik azon, hogy csatlakozzék hozzá. A nép pedig nem a szavazati, hanem a részvételi aránnyal fejezi ki az akaratát.