Mármint arra, hogy a politikai túlélés, azaz a parlamentben maradás érdekében mire nem képesek, mire nem kényszerülnek a magyar politika egykor nagyon is komolyan vett szereplői. Azon még fel lehetett háborodni, amikor Herényi Károly egymaga, törvénytelenül és némi szocialista segédlettel kizárta az általa vezetett MDF-frakció többségét, Dávid Ibolya és tanácsadói pedig nyugtázhatták: a cél szentesítette az eszközt, elérték, amit akartak, itt nem osztanak fair play díjat. Arról a lejtőről viszont, amire ekkortájt, illetve az almássystákkal való, titkosszolgálati háttérrel végrehajtott leszámolással került Antall József, Lezsák Sándor, Csoóri Sándor egykori pártja, nem lehet visszakapaszkodni. A kizárásokkal, videoüzeneteikkel közröhej tárgyává tett – ki tudja, honnan szalajtott – last minute képviselőjelöltekkel, izzadsággal – meg ki tudja, hogyan – összekapart ajánlószelvényekkel tarkított mostani cifra történeten már felháborodni sem lehet. Valami olyasmit érezhetünk, mint akkor, amikor a pekingi olimpián utolsó helyezett észak-koreai tornászt doppingvétségen kapták.

Egy ideje a két egykori nagy rendszerváltó gyűjtőpárt története leírható a néhai Szabó Iván által emlegetett borzalmas tagság leépítésének, levakarásának fejezeteivel. Az MDF és az úgynevezett SZDSZ sokszínű, virulens belső életet élő, mozgalmi, néppárti szervezetként versenyzett a győzelemért húsz éve az első szabad választásokon. Az „SZDSZ” elitje számára sokáig nagy gondot jelentettek a radiszadik, akik komolyan vették a pártvezetés harsány, radikális antikommunizmusát, mímelt rendszerváltó hevületét. Aztán nagy nehezen tisztázódott a félreértés, és ezek a párttagok, ezek a szavazók odébbálltak, a párt összezsugorodott. Dávid Ibolyáék is megszámlálhatatlan hullámban zártak ki, utáltak el lakiteleki alapítókat, népi-nemzeti harmadikutasokat, Fidesz-barát konzervatívokat, a pártvezetés cikcakkjait követni képteleneket és persze Antall egykori embereit is.

A Bokros Lajos színrelépését előkészítő tisztítókúra sikeres volt, ám fájdalom, a pártszervezet éppen akkor halt el, amikor szükség lett volna az ajánlószelvényeket gyűjtögető talpasokra, a választókörzetükben eddigi életükkel tekintélyt kivívó képviselőjelöltekre. Dávid Ibolyáék, ahogy újdonsült testvérpártjukban Magyar Bálinték, Kuncze Gáborék, a teljes megsemmisülés széléig verekedték el magukat a belső csatákban aratott, az eszközökben nem válogató győzelmeikkel. Hiába a választási vagy médiapárt tetszetős elmélete, hiába van ötlet, miniszterelnök-jelölt, kampánystáb, tanácsadó, talán még pénz és program is, hiába nyílt tér az MSZP megroppanásával és az „SZDSZ” eltűnésével, szervezeti háttér, a „borzalmas tagság” nélkül már a választás nulladik fordulójában, a listaállításkor elvérezhet a párt.

Márpedig az MDF most iszonyúan nehéz helyzetben van. Akkor van reális esélye a bejutásra, ha mindenhol tud területi listát állítani. Ha Budapesten nem tud, elveszett. Jelen állás szerint nem tud, s az MSZP-nek sem érdeke segíteni. Könnyen lehet, hogy március 19-én, a jelöltállítás lezárásakor véget ér az egykori rendszerváltó párt története. Nehéz volna szánalmasabb, kisszerűbb, dicstelenebb véget elképzelni.