Ezzel szemben áll, hogy a három évvel ezelőtt történtekből levonva a tanulságot, sem Moszkva, sem Kijev nem akarja túlfeszíteni a húrt, s ezzel maga ellen fordítani a közhangulatot. A kezdeti óvatoskodás után jelenleg azonban – akár a kényszerhelyzet teremtésével is – még mindkét fél arra próbálja rászorítani Európát, hogy nyomást gyakoroljon a másikra. Ezt csupán az Európai Unió nem akarja észrevenni, s úgy tesz, mintha nem lenne érintett az ügyben.

A konfliktus azonban nem csupán intenzitásában s előreláthatóan hosszában különbözik a korábbitól. Mindkét esetben gazdasági alapú vitáról beszélhetünk, s leszögezhetjük, hogy Oroszország jogszerűen állította le az ukrán exportot. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy Ukrajna szerződést sért a tranzit megcsapolásával. A gazdasági okok mellett azonban nem lehet nem észrevenni a geopolitikai, illetve az ukrán oldalon feltűnő belpolitikai felhangokat. Három éve a vita fellángolása mögött még kiérződött a „narancsos forradalom” miatti erős indulat, azóta azonban a „Majdan” önmaga paródiájává vált. Maga Ukrajna pedig nem utolsó- sorban az egykori főszereplő, Viktor Juscsenko jóvoltából olyan gyenge országgá, amely alapvetően alkalmatlan érdekei megvédésére. Ráadásul Kijev azzal is eljátszotta Európa jóindulatát, hogy a posztszovjet geopolitikai játszmában Oroszország ellen csendes háborút folytatva esetenkénti túlságos agresszivitásával, néhány ország társaságában az amerikai érdekek kritikátlan kijárójaként, felesleges problémák sorával terhelte meg az unió keleti kapcsolatait. Nem beszélve arról, hogy az ellenségkép erősítésével karöltve folyó identitáskeresés, a már-már fóbiás oroszellenesség hullámán, a nemzetállam építésének mámorában a vele szemben idáig a közös tapasztalatok miatt nagyon is megértő kisebbségeket, köztük a kárpátaljai magyarokat is megsértette.

Túlhajtott atlantizmusával az ukrán elnök inkább csak az Egyesült Államokétól eltérő érdekeire döbbentette rá Európa nyugati felét. Ezen az úton jár most is, amikor a tranzittal hazardírozva játssza el a maradék szimpátiát. Nehéz ugyanis megérteni a Naftogaz érvelését akkor, amikor az európai ár kevesebb mint feléért kapta a gázt. Mint az Oxford Institute of Energy Studies szakértője, Simon Pirani a Neue Zürcher Zeitungnak kiszámolta, a piaci megközelítés alapján, a tranzitdíjakat is figyelembe véve Ukrajna számára a 350 dollár körüli ár lenne reális. Nem beszélve arról, hogy az oly sokszor hivatkozott közép-ázsiai gázt már nagyjából ilyen áron kapja a Gazprom is. Kijevnek tényleg meg kéne lassan értenie, hogy nem nyithat egyszerre nyugat felé, s maradhat a gázár tekintetében a múltban, valahol még a szovjet emlőn.

Az orosz nyomásgyakorlás mindezek fényében meglehetősen gyenge érvelés, s Európa a vitában a saját érdekeit fogja nézni. Nem hagyhatja a sorsára csőd közeli állapotában Ukrajnát, ám mind egyértelműbb lesz számára, hogy energiaellátásának átláthatóságát és biztonságát nemcsak a Nabucco, hanem az Északi és a Déli Áramlat is növeli. Kijev tehát sokat kockáztat, hiszen e tervek megvalósulásával nemcsak tranzitbevételeket veszítene, de feltehetően a tengerentúli nagy testvér aktív támogatását is.