Veszített, hiszen célja a szakadár Dél-Oszétia feletti befolyás visszaszerzése volt, s most, a villámháborúban bizony grúz csapatok vonulnak vissza Chinvali alól. Szinte mindegy, hogy a nagy testvér támogatásától önhittségbe átcsapó önbizalom, forrófejűsége vagy a rossz tanácsadók játszottak nagyobb szerepet e döntésben, a lényeg, hogy Szaakasvili és Grúzia könnyen az utóbbi időszak legnagyobb nemzetközi válságának közepén találhatja magát. Elsősorban azért, mert a vágyakat a realitással keverve rosszul mérte fel saját és országa helyzetét. Talán úgy gondolta, hogy a bukaresti fiaskót egy villámháborúval feledtetheti, s Chinvali megregulázása simábbá teszi Tbiliszi útját a NATO-ba. Ehelyett a mostani válság utólag is igazolja Berlin és Párizs óvatosságát. Nem számolt komolyan Moszkva ellenlépésével sem, avagy cinikusan úgy kalkulált, ez esetben számára sokat érhet, hogy agresszióval vádolhatja Oroszországot. Másra nem lehet gondolni, mint hogy a tbiliszi agyközpont úgy vélte, Moszkva nem lép közbe, avagy mire a nehézkes birodalom megindul, a grúzok már elfoglalják Chinvalit. Az első esetben megalázza Oroszországot, a másodikban megpróbálja lejáratni.

Még a békefenntartók biztonsága sem érdekelte. Szaakasvili azonban nem fogta fel – ha igen, még roszszabb –, hogy ezzel Moszkvát lépéskényszerbe hozza. A Kreml cselekedett is. A tét komoly, az elmúlt nyolc évben visszaszerzett tekintély volt. Így sokat nem gondolkodhatott, még akkor sem, ha csak rossz és rosszabb lépés közül választhatott. Egyik esetben ellenfelei erőtlennek, polgárai árulónak nevezik, a másikban az agresszor szerepébe kényszerítik. De Szaakasvili nemcsak Moszkva erejét nem mérte fel. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy Koszovó elismerése megváltoztatta a nemzetközi jogi környezetet is. Grúziának ugyan jogában áll az alkotmányos rend helyreállítása, így Chinvali megrendszabályozása, ám nem rúghatja fel az 1992-es fegyvernyugvást elrendelő megállapodást, s Oroszország is hivatkozhat állampolgárainak és békefenntartóinak védelmére.

A mostani fellépés arányossága ugyan vitatható, egyébként pedig ugyanolyan humanitárius intervenció, mint a NATO 1999-es, Koszovó érdekében Jugoszlávia ellen indított akciója. S akkor a szakadár területek esetleges elismeréséről még nem is beszéltünk. Szaakasvili azonban olyan világban él, amelyben napi norma a kettős mérce. Így ezzel aligha kalkulált. Ebben nem segítettek a grúz elnököt Oroszország beszorításában érdekelt, ennek jegyében őt folyamatosan bátorító szövetségesei sem. Tbiliszi azonban rosszul mérte fel e támogatás határait is. Ezért aztán hiába próbálkozik most a regionális válság internacionalizálásával, a kaukázusi geopolitikai játszmában érdekelt Egyesült Államok azt már nem kockáztatja, hogy Tbiliszi miatt közvetlen konfliktusba keveredjen Moszkvával. Szaakasvili tehát öngólt rúgott. Addig blöffölt, míg beleszeretett a háború gondolatába. Ennek értelméről mindent elárul, hogy a saját forgatókönyvét követve hozta magát az eddiginél is roszszabb helyzetbe. Tbiliszi öngyilkos módon a világsajtó a bukás érzését enyhítő kritikátlan jóindulata mellett egyedül abban bízhat, hogy Moszkva nem tanúsít elég önmérsékletet, s így kihúzza Szaakasvilit a csávából.