A közös irány kijelölése helyett azonban csak tűzoltásra futotta, épphogy csak lélegzetvételnyi szünetet engedélyezve a pénzügyi és gazdasági felfordulás kellős közepén. A részmegoldásokkal és a tehetetlenséggel az unió saját magát hozta olyan kényszerhelyzetbe, ahonnan ugyan több út is vezet kifelé, de mindegyik jelentős áldozattal jár.

Bekövetkezhet a szétesés – amelyet most a görög választások kimenetele egyelőre levett a napirendről – vagy egy erős és egy gyengébb tagszövetségre bomló Európa. A harmadik javaslat, a közös ügyek körének kiterjesztése a még megmaradt nemzeti függetlenség feladásával járna. Leegyszerűsítve: közös pénzügy, külügy és védelmi politika, amely később csak egy irányba vezethet – a politikai unióhoz. A tegnap kezdődött brüsszeli válságtanácskozás az utóbbi alternatívát latolgatja. A szuperunió gondolata nem most vetődött fel először, de Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter a tanácskozás hetére időzített interjúja a Der Spiegel hasábjain nem hagy kétséget afelől, hogy a komoly változtatásokhoz most tényleg komoly szándék párosul. A javaslat mögé felsorakozott Herman Van Rompuy ET-elnök, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, az Európai Központi Bank, valamint Jean-Claude Juncker euróövezeti pénzügyi vezető is.

A változtatási kényszert könnyű indokolni: ahogy az unió eddig kezelte a válságot, az csekély eredményre vezetett. Az írek, a portugálok, a görögök megtámogatása után most Spanyolország és Ciprus kér brüsszeli segítséget, sőt, az olaszokat is csak az Európai Központi Bank kötvényvásárlásai tartották életben. Várhatóan újabb bankmentésre is szükség lesz, mert senki sem gondolhatja komolyan, hogy ugyanazon gazdasági föderációban hosszú ideig elférnének egymás mellett a bóvli kategóriába sorolt spanyol és a legjobb minősítéssel ellátott német, holland, skandináv pénzintézetek. A bankunió és a közös bankfelügyelet felvetése tehát jogos.

Tarthatatlan állapot, hogy a gyengébb tagállamokból ezermilliárdos nagyságrendben áramlanak át a megtakarítások és a befektetések a biztosnak vélt országok bankjaihoz. Mindez lassú halálra ítéli a periféria államainak bankjait, leállítja az ottani hitelezést, és önbeteljesítővé válnak a bankcsődöt vizionáló leminősítések. A közös uniós felügyelet ugyanakkor a nemzeti ellenőrzés egy részének feláldozását is megkívánja, cserébe viszont létrejöhet egy közös bankgarancia. Ez önmagában is mérsékelheti az erősebb államok felé irányuló pénzmozgást, így életben tarthatja a perifériára szorult államok bankjait.

Félő azonban, hogy a szuperunió megint a gazdagok érdekeit képviselné, ahogy az euró bevezetéséből is jobbára a versenyképesebb gazdaságok, elsősorban a németek profitáltak. Sőt, a szegényebb tagállamok felzárkózási alapjainak megrövidítése ellenkezik az unió szolidaritást hangoztató alapelveivel, és nyíltan alkalmazza a kettős mércét. Nem lehet olyan döntésre kényszeríteni a gyengébb tagállamokat, hogy válasszanak a nemzeti szuverenitás és a felzárkóztatási források között. Politikailag inkorrekt nyelven ezt hívják zsarolásnak.

Ha az unió következő költségvetése valóban 20-30 százalékkal csökkenti a hátrányosabb régiók, így hazánk támogatását, akkor azt a keserű tanulságot kell levonnunk, hogy ismét rossz klubba léptünk be, és csak kívülállóként, a szuperhatalom perifériájáról követhetjük a fejleményeket.