Tanítani szeretnének

Szilágyi Richárd, 2016. január 28., csütörtök 00:01

Szerda estig már több mint 23 ezer ember és csaknem négyszáz oktatási intézmény csatlakozott a miskolci Herman Ottó Gimnázium január elején megjelent nyílt leveléhez, amelyben az iskola tanári kara a diákokra és a pedagógusokra egyaránt károsnak vélt köznevelési reform ellen emelte fel a szavát. Mondhatnánk, hogy betelt a pohár, de az valójában már jócskán túl is csordult. A köz- és felsőoktatás 2010 után megkezdett átalakítása ugyan korábban is kiváltotta a pedagógusok és a diákok nemtetszését, de a tiltakozások rendre elhaltak. Nem csoda, hisz akkor még csak a papíron létező jövőbeli tervek ellen vonultak az osztály- vagy előadótermekbe, majd az utcára az érintettek. Most viszont már mindenki szó szerint a bőrén érzi a főként a kisebbik kormánypárt által erőltetett barkácsolás minden nyűgét és baját.

Természetesen – mint minden nagy ellátórendszerben – itt is a pénzhiány jelenti a legnagyobb problémát. A pedagógus-életpályamodell 2013-as bevezetésével sokan reménykedtek abban, hogy évtizedes lemaradást pótol az állam a tanárok nagyobb anyagi megbecsülésével. Tagadhatatlan, kaptak némi alapbéremelést, ugyanakkor az ígért összegnek csak egy részét fizették ki, a maradékot azóta részletekben „törleszti” az állam.

Az elmúlt években szinte már el sem érték az ingerküszöbünket azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy egy-egy szülői közösség maga festi a tantermeket, a tanárok otthonról hoznak papírt, vagy saját zsebből vesznek krétát. A tanárok most kirobbant elégedetlenségének mégsem a pénztelenség a fő oka, hanem a túlterheltség, az adminisztrációs dömping, a forráshiány és a követhetetlen reformok sokasága. A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) a létrehozása óta eltelt időben a rendszer működtetője helyett mindezen problémák szimbólumává vált. Az anyagi feltételek mellett nem feledkezhetünk meg az emberi tényezőkről sem. Egy elhivatott és az új szabályokat betartó pedagógus legalább tíz, de inkább tizenkét órát tölt egy nap munkával, vagyis egy héten legkevesebb ötven órát dolgozik. Ha ne adj’ Isten még ambíciók is fűtik, vagyis gyakornok tanárból előbb a pedagógus I., majd a II. fokozatba lépne, illetve megfelelő tapasztalattal a háta mögött mester- vagy kutatótanár szeretne lenni, akkor – a napi rutinon felül – adminisztrációs rekordokat kell döntenie. A fokozatváltáshoz ugyanis legalább nyolcvanoldalas portfóliót kell írnia, amelyet a többség egy újabb kötelező, ám felesleges tehernek tart, mivel mindez a tanítás elől veszi el az egyébként is kevés energiát. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a pedagógus-életpályamodell megvalósítása még a kormány által létrehozott Nemzeti Pedagóguskar elnöke szerint is felemásra sikeredett.

A stabilitás hiánya nemcsak a tanárok, hanem a diákok számára is óriási gondokat okoz. Egy tizedik osztályba járó gyereknek heti 36 órát kell az iskolában töltenie, vagyis – a felkészüléssel, különórákkal együtt – többet „dolgozik”, mint egy felnőtt. Nem csoda, ha sokan már fiatalon pszichés zavarokkal küszködnek.

A hazai közoktatási rendszer szinte minden szereplője ma már egyetért azzal, hogy toldozgatással nem sokra megyünk. A kormány sokáig nem vette komolyan őket, Lázár János többször is lekezelően beszélt a tanárokról. A jelek szerint az utolsó előtti pillanatban a kabinet – látva az egyre szélesebb társadalmi összefogást – kármentésbe kezdett, és tárgyalóasztalhoz invitálta az érdekelteket. A valódi változáshoz azonban egy adminisztratív gesztus már nem elég. Azzal már tele a padlás, akárcsak az ígéretekkel.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 28.

hirdetés
Vezércikk
Birkózás a válsággal
Stier Gábor
Az európai kormányzó elit korán örült, az unió és a Nyugat gondjai ugyanis nem enyhülnek.
hirdetés
G-Közép
A legnagyobb vörösök
Gazda Albert
Muszáj még jobban figyelni. Még nyitottabbnak, érdeklődőbbnek lenni.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása