Örömmel halljuk, hogy Brüsszelben árnyalják a képet, és már nem attól várják a gazdasági csodát, hogy mindenki ugyanazt a sémát követve halad a megszorítások útján. Másrészről érthetjük mindezt úgy is, hogy ezek szerint mégiscsak lehetnek egyenlő és egyenlőbb tagállamok, ha ezt az unió úgy ítéli? És ha igen, akkor mi miért mindig az első csapathoz tartozunk? Nem úgy, mint például az éltanulónak elkönyvelt – szocialista vezetésű – Románia, ahol a valutaalap tegnap lazított a gyeplőn: beleegyezett a közalkalmazottak béremelésébe és némi nyugdíjkorrekcióba. A francia és görög választási eredmények valószínűleg kijózanítóan hatottak az IMF-re is. Christine Lagarde vezérigazgató már kedden arról értekezett a zürichi egyetemen, hogy „nem kell mindenáron betartani a költségvetési hiánycélt”, mert károkat okozhat a gazdaságban. Azt is hozzátette, hogy „a legfontosabb a helyzetnek megfelelő ritmus megtalálása, amely minden ország esetében más és más”. Nocsak. Pálfordulás ez a javából.

Ezek szerint van élet az ortodox gazdaságpolitikán túl is? És mégsem mindenhol válik be ugyanaz a recept?

Ma már nemcsak arról van szó, hogy Európa megelégelte a megszorításokat, hanem jóval inkább arról, hogy világosan látható, zsákutcába vezetett az egysíkú gazdaságfilozófia. Öt évvel a válság begyűrűzése után az uniós tagállamok jó része még mindig nem talált vissza a 2008 előtti szinthez. Az átgondolatlan megszorítások Európa-szerte magas munkanélküliséget, a fiatalok számára kilátástalan jövőt, elszegényedést és lassuló gazdasági ütemet hoztak. A megszorítások kizárólagosságán alapuló úgynevezett ortodox politika pártolóinak tábora ma már egyre kisebb. A kialakult bizalmatlanságban továbbra sem engedett fel a lefagyott banki hitelezés, és a pénzintézetek inkább a központi bankokban fialtatják pénzüket, mintsem a vállalatokhoz helyeznék ki hitelként. Euróban mérve ezermilliárdok hiányoznak a gazdaság vérkeringéséből. Lelassultak a beruházások, elakadt a munkahelyteremtés, a bizalmi indexek lefelé mutatnak. Az euróövezet jövőjével kapcsolatban ma szinte bármilyen forgatókönyv elképzelhető: az európai pénzügyi paktum átszövegezésétől a görög gazdasági és társadalmi káosz okozta feszültség terjedéséig, a W alakú válságtól az L alakú, vontatott kilábalásig.

A megszorítások politikájának kizárólagossága helyett egyre többen vélik úgy, hogy alternatív megoldásokra van szükség, ahol már nem a deficit aránya, hanem a növekedés serkentése állhat a középpontban. És ezt a receptet valóban minden országnak saját magának kell kitalálnia. Még az is lehet, hogy ez a felismerés megkönnyítheti Magyarország dolgát az IMF/EU-egyezkedés során. Mert a fordulópont nálunk több tekintetben is bekövetkezett: az állam és a lakosság adóssága már nem nő, hanem csökken, a deficit nálunk tavaly az uniós átlag fele volt, és a gazdaság idén jó eséllyel elkerüli a recessziót.

Jó lenne, ha Brüsszel nemcsak azt az egy szempontot érvényesítené velünk szemben, hogy a multikat sújtó válságadókat minél hamarabb hárítsa át a kormány a lakosságra, hanem kissé árnyalná a képet, és megnézné a társadalom eddig tett erőfeszítéseit is.