Ez jóval több a csehek, a szlovákok és a lengyelek veszteségénél, és azt jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor is csak 2015–16-ra érhetjük el a válság előtti gazdasági színvonalat. Ez lehet a kiindulási alap ahhoz, hogy megértsük a tegnapi Orbán–Barroso-találkozóra vitt második Széll Kálmán-tervet, amely a tárgyalások sikerének záloga volt.

Az elveszett éveink száma ugyanis azt mutatja, hogy a jelenlegi gondjaink zöme jóval túlmutat a válság okozta átmeneti problémákon, és hazánknak a 2002-től felgyülemlő és a rendszerváltás óta megörökölt nehézségein is úrrá kell lennie. Ez a Széll Kálmán-terv következő fejezetének egyik tétele. A másik, hogy „a terv programjával eleget teszünk az EU Tanács ajánlásának”. A nemzetgazdasági tárca magyarázatában kivételesen nem kell a sorok között olvasni, mert nincs olyan politikailag korrekt körülírás, amelyet magyarra kellene fordítani. Nem szükséges az üzenet dekódolása: a Széll Kálmán-terv most megírt fejezete valóban arra az ultimátumra adott választ, amelyet az utóbbi hónapokban kaptunk az uniótól. Eszerint vagy az elviselhetetlenségig gyengítik a forintot, és eladhatatlanná teszik az állampapírjainkat, vagy elfogadjuk a brüsszeli diktátumot, és enyhítünk az EU védelmét élvező, úgynevezett kiemelt szektorok válságadóin.

Első esetben tovább drágulnának a törlesztőrészletek, az állam kamatterhei és minden importáru – beleértve a benzint is –, és búcsút inthetnénk az IMF–EU biztonsági hálónak. A jelenlegi kiszámíthatatlan, recesszióba hajló külgazdasági környezetben ez az út nyilvánvalóan járhatatlan lenne. Maradt tehát, hogy megfogadjuk az EU „ajánlásait”, így kordában tartható a forint árfolyama, és esély nyílik az EU–IMF-megállapodás megkötésére. De milyen áron?

Az ár a brüsszeli csomag elfogadása, azaz a multinacionális vállalatokat sújtó válságadók egy részének fokozatos áthárítása a lakosságra. A telekommunikációs szektor különadójából így lesz például SMS-adó, a bankadóból pedig a mindenki által fizetendő pénzügyi tranzakciós adó.

A rossz hír, hogy ultimátumot kaptunk, és az országot arra kényszerítették, hogy két rossz megoldás között döntsön. A jó hír, hogy sikerült a kisebb rosszat választani. Sovány vigasz. A cél úgy átrendezni a terheket, hogy ne a mindennapi megélhetést érintő tételek dráguljanak. A pénzügyi tranzakciók egyezrelékes mértéke mást jelent majd a rezsicsekkek feladásakor, és mást a bankok óriási összegeket megmozgató egynapos műveleteinél.

A nemzeti bankban rövid időre elhelyezett kereskedelmi banki milliárdok utalásainál, az úgynevezett overnight ügyleteknél vagy a kéthetes MNB-kötvények vásárlásainál megfizetendő egy ezrelékek összeadódnak, és százmilliárdos nagyságrendű bevételt hoznak majd a költségvetésbe, ami enyhíti a bankadó kiesését.
A fogyasztáshoz kötődő adók emelésével párhuzamosan csökkenhetnek a foglalkoztatást terhelő járulékok, vagyis a kormány nem adta fel az alapelvét, hogy a munkát részesítse előnyben. Most arra sem számíthatunk, hogy az exporttól függő gazdaságunkat kihúzza a kátyúból a recesszióval küszködő euróövezet, és ma már azt is látjuk, hogy a válság nem V alakot öltött, hanem sok-sok kisebb V betű áll még előttünk.

Az őszinte szóra mindig van fogadókészség a társadalomban. Ha sikerül elmagyarázni a lakosságnak, hogy főként az adósságcsapda miatt kerültünk ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, de az adóforintokat jó célokra és becsületesen költik el, akkor van esély az optimizmusra.