A tampai és charlotte-i konvenciók szimbolikus jelentőségűek voltak, hiszen Mitt Romney esetében az előválasztások eredménye, Barack Obamánál pedig a hagyományok eleve garantálták a végkimenetelt. Amit Amerika és a világ láthatott, sokkal inkább két, dollártízmilliókba (benne igen sok adófizetői pénzbe) kerülő kampányrendezvény volt, amikkel a jelöltek megpróbálták eladni magukat – és mellékesen homályos programjukat – a „fogyasztóknak”, az amerikai állampolgároknak. A közvélemény-kutatások szoros versenyt mutatnak, így van értelme igyekeznie mindkét félnek.

A színes kavalkádot elnézve sem a floridai, sem az észak-karolinai helyszín esetében sem lehetett olyan érzése az óvilági megfigyelőnek, hogy az amerikaiakat túlzottan nyomasztaná helyzetük. Persze a show-biznisz mindig is része volt az amerikai politikának, de ha a helyi kommentárok is arra panaszkodnak, hogy mennyire kiüresedtek, szubsztanciájukat vesztették ezek a rendezvények (márpedig ilyen véleményből nincs hiány a fősodrú médiában sem), akkor nem lehet olyan csalóka a mi nézőpontunk sem. Ha persze az ember félresöpri a külsőségeket, végighallgatja a beszédeket – köztük nem csak a vezetőkét – akkor már jobban kirajzolódik a válság, a pangás, a bizonytalanság képe, de annak súlyossága nem igazán.

Pedig – ahogy már huzamosabb ideje –, a reális helyzetkép megalkotása, őszinte megvitatása, a reális kiutak keresése az amerikai politika legnagyobb adóssága. Ahogy az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után önvizsgálat nélkül kezdett véget nem érő háborúságba, most mintha nem tudna őszintén szembesülni saját gazdasági helyzetének változásaival sem. A kritikus kérdésfelvetésekre pedig jön a válasz, hogy Amerikával az nem történhet meg, mint a korábbi birodalmakkal, demokráciája, benne önkorrekciós mechanizmusai miatt örökös sikerre, vezetésre van ítélve. A szerénység és alázat erényének szembetűnő hiánya mellett annak elutasítása, hogy más utak is eredményezhetnek működőképes, sőt versenyképes és a versenyben győzni tudó hatalmakat, helyi tényezőket, azonban kifejezetten veszélyesnek tűnik az Egyesült Államokra nézve.

Barack Obama az előző, 2008-as kampányban – mindenekelőtt a Bush-féle háborúk lezárásának ígéretével – azt a képzetet keltette, hogy ha nem is nyilvánosan, de magában megértette, hogy meg kell kezdeni az Egyesült Államok világban elfoglalt helyének normalizálását, s ezzel megalapozni hosszú távú fenntarthatóságát, elkerülni a látványos birodalmi bukás veszélyét. Bár erre nézve tett kormányzása alatt lépéseket, kísérleteket, jelzéseket, az érdekek évtizedek alatt becsontosodott, összetett hálózata, az intézményi tehetetlenségek eddig nem tettek lehetővé számottevő pályamódosítást. A háborúk tovább folynak, újabbak készülődnek, szűk érdekcsoportok, akár a társadalom szélesebb rétegeinek kárára viszik keresztül szándékukat. Amerika tovább halad habzsoló és agresszív útján, amivel egyre inkább nemcsak az a baj, hogy másutt pusztítást okoz, hanem hogy saját jövőjét fenyegeti vele.

Mégis, ha az ember a másik tábort, a másik jelöltet veszi szemügyre, még csak a nyomát se látja a szükséges felismerésnek. A republikánusok számunkra szimpatikus konzervatív értékei nem társulnak reális és igazságos gazdasági és külpolitikai célkitűzésekkel, helyette annál több az amerikai nagyságot és kivételességet fetisizáló, hamis nosztalgia, aminél legfontosabb szövetségesünk társadalma jobbat érdemel.