„Meg akarom oldani a konfliktust a palesztinokkal, mert nem akarok kétnemzeti államot – mondta Netanjahu egy keddi sajtóértekezleten. – Mert amíg rajtam áll, addig biztosítani fogjuk Izrael zsidó és demokratikus jellegét.”

A kijelentés azért figyelemre méltó, mert lényegében engedményt tesz az egyik fő érvnek, amelyet Netanjahu ideológiai ellenfelei hangoztatnak a cionista baloldalon, hogy miért kell kivonulni azokról a területekről, amelyeken a palesztinok saját államot akarnak alapítani, nemcsak a békéért megtehető engedmény, hanem parancsolóan szükséges is Izrael számára, amely meg akar maradni zsidó és demokratikus államnak.

A zsidók nagyjából a 80 százalékát alkotják Izrael csaknem 8 milliós lakosságának. Ha azonban Izraelhez hozzávesszük Ciszjordániát, a Gázai övezetet és Kelet-Jeruzsálemet – azokat a területeket, amelyeket Izrael az 1967-es háborúban elfoglalt –, akkor az arab lakosság a zsidóval csaknem azonos nagyságú, s a népességkutatók egy része szerint rövidesen többségbe kerülhet.

Ahogy a béke reménye egyre távolabbra kerül, a palesztin oldalon egyre többen jósolják – inkább fenyegető kilátásként, mintsem kívánatos eredményként – az „egyállami megoldást”, amely államban zsidóknak és araboknak egyenlő státusuk lenne.

A kivonulás melletti „demográfiai érv” az utóbbi években még fontosabbá vált a békepárti izraeli ellenzék számára, különösen a 2000-ben kezdődött második palesztin felkelés óta. A közhangulatot érzékelve Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonta katonáit és telepeseit a Gázai övezetből, megszüntetve ellenőrzését mintegy másfél millió palesztin fölött.