A sánta kiskacsa

2017. augusztus 4., péntek 07:53, frissítve: péntek 11:01

Édesanyámtól kaptunk nyolc pelyhes kiskacsát. Akkoriban a külvárosban laktunk, családi házban. Füves udvarunk volt, az ablak alatt diófa bólingatott. Volt egy kis baromfiudvar is dróthálóval elkerítve, benne betonból készült kacsaúsztató, jobban mondva kis kacsafürdő, mellette berozsdásodott nyomókút, amelyet néhány napos fáradságos munkával sikerült megjavítani. A gyerekek tapsikoltak örömükben, amikor előbuggyant a víz.

A tyúkólat gondosan kitakarítottam, finom szálú szénával kibéleltem. Az ajtóhoz liliputi feljárót eszkábáltam. Takaros szállás fogadta kis telitalpúinkat.

A gyerekek kezdettől kivették részüket a munkából, szívükön viselték a kiskacsák sorsát. Nem mulasztották volna el a csalánszedést sem. Mit sem törődtek a viszkető hólyagocskákkal, tűrték emberül, ennyivel tartoztak a kis pehelygombócoknak. Ott álltak fölöttem, ahogy a fejszével apróra metéltem a csalánt, s kukoricadarával összekevertem. A kacsák elé rakni már az ő feladatuk volt, soha el nem mulasztott lehetőség, mintsem kötelesség. Élvezték, amint a kiskacsák megrohamozzák az eleséget, nyelik mohón, fuldokolva. Mint a kitömött harisnya, olyan volt a begyük, szinte felbillentette őket.

Minden délutánunk a kiskacsáké volt. Együtt ment a család a határba csalánt meg más zöldfélét szedni, csorbókát, répalevelet. Kacsáink szemlátomást nőttek, gyarapodtak, így hálálták meg szerető gondoskodásunkat. Lábunkhoz simultak, rimánkodó sipogással fölkéredzkedtek a gyerekek kezébe. Különféle huncutságokat eszeltek ki, játszottak velünk. Egyszer a legkisebb és leggyámoltalanabb lesántult, nem tudtuk, mi lett vele, talán társai taposták meg a nagy tülekedésben elemózsiaosztáskor. Azontúl ő lett a kedvenc, a legpátyolgatottabb kis testvér: a gyerekek anyáskodva babusgatták. Ő pedig tűrte hang nélkül, csak kis szíve vert szaporán a puha, pelyhes bőr alatt. Ő volt mindig a sereghajtó, kétségbeesett jajveszékeléssel iparkodott a többiek után.

Nyolc kiskacsa, nyolc egyéniség. Volt közöttük pákosztos, lusta, volt sértődős. Ez mindenért felhúzta az orrát, akarom mondani, csőrét, nem lehetett a kedvére tenni, félrevonult, és perceken át képes volt duzzogni magában.

Irántuk való szeretetünk nem gyöngült akkor sem, amikor a pelyhes csöppségekből fehér tollú, kemény csőrű, pecsenyének való szárnyasok lettek.

Bármilyen szomorú is, elérkezett az idő, amikor a kacsákat le kellett vágni. Elvégre azért neveltük őket, az élet bizony könyörtelen, be kellett, hogy teljesedjék az örök kacsasors.

Az első kacsa levágása nagy bonyodalmat okozott családunkban, senki sem vállalta a kegyetlen feladatot. Feleségem és én is irtóztunk a vértől. Végül Kovács néni, a jóravaló, kedves szomszédasszonyunk, tapasztalt baromfiölő könyörült meg rajtunk.

Mi, felnőttek is szomorúan vettük tudomásul az egyébiránt hétköznapinak mondható eseményt, de a gyerekek belebetegedtek. Vádlóan néztek ránk szibériai messzeségből kéklő szemmel, sírásra görbülő szájjal.

Időről időre fazékba került egy kacsa. Egyre nagyobb lett a csönd a baromfiudvarban, végül csak a kis sánta, amely már nem is kicsi, hanem vágni való pecsenyekacsa volt, szomorkodott a medence mellett, emlékeztetvén a régi szép időkre.

Másnapra ígérkezett Kovács néni, a sánta órái meg voltak számlálva. Amely mintha megérezte volna ezt, gyászos hápogásba kezdett.

Az éjszaka közepén egyszer csak mocorgást, sutyorgást hallok. A konyhaablakon belöttyent holdfényben látom ám, hogy a két gyerek pizsamában, egymás kezét fogva, a félelemtől reszketve kisurranni készül az ajtón.

Nem volt kétségem afelől, hogy mit akarnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.25.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.