Eat gold!

Koncz Tamás

Koncz Tamás

2017. június 13., kedd 18:01, frissítve: szerda 11:44

Eat gold

Egyed, mondja neki az öreg, és ő eszi. Csábos őzikeszemeket meresztve keni fogaira az aranylemezkéket, a háttérben visítanak a röhögéstől, hogy még ezt is megcsinálja, de nem törődik vele, pózol, cukiskodik, eszik tovább. Persze hogy megcsinálja – ha kell, megeszik egy bőröndnyi közpénzt is –, túl van már ennél jóval meredekebb dolgokon. A támadások, a gúny rég nem érdekli. Nem azért küzdötte fel magát foggal-körömmel Miskolcról, vállalta be azt az erőszakos állatot, majd a nagyapja korabeli vőlegényt is, hogy meghátráljon a fröcsögők, néhány facebookos beszólás miatt. Az elitparti vihogó vendégei elképzelni sem tudják, milyen az avasi lakótelep, egy szürke téli reggel a panelek között; akik pedig maradtak, azok viszont a csömörig, okádásig tudják, ezért is gyűlölik őt annyira.

Hogy belőlük, belőlünk élne? Ne mondd már! Vagy ha mondod, bizonyítsd be, hogy a céghálók homályba vesző fonalain tényleg Kiss és Nagy adóforintjai gurultak utána Floridáig, Cannes-ig. Huzakodj ügyvédekkel ebben az isten háta mögötti kis országban, míg ő napról napra belép a fénybe, a dicsőségbe, végül is tök mindegy, kinek az oldalán, kinek a pénzéből vásárolt VIP-jeggyel.

És ne hidd, hogy ezért nem kellett megdolgozni, hogy állandóan élvezi. Arcára már rádermedt a hívogató mosoly, csak idegesen villanó szeme árulja el, hogy pontosan tudja: bármikor vége lehet. Hogy ebben a játékban bármi és bárki visszavonható, lecserélhető, a sportautó, a villa, az öregecskedő menyasszony is, és csak a jóindulaton, na meg saját erőfeszítésein múlik, hogy végül nem üres kézzel esik ki a partiból, ahogyan egykor belépett – zuhan vissza „a futottak még” versenyzők, a vonaton sört bontók, bérszámfejtős Marikák, hajnalban kelő óvónők, garázssoron dolgozó kisboltosok közé. Hát eszi, és le is nyeli, ha azt mondják. Rágja az emészthetetlen pépet, itthon pedig milliók nézik összeszorított foggal a vacsorát.

Nem működik

Rossz, én is tudom, sajnálkozik a banki ügyintéző, ahogy az automata előtt álló sorra mutatok; az ATM néha ad pénzt, aztán sorra nyeli be a kártyákat. Aki pórul járt, kétségbeesetten telefonálgat, mások szerencséjükben bízva próbálkoznak, mintha nyerőgépeznének. És miért nem írják ki? Nekünk azt nem szabad, csak az üzemeltetőnek, húzza be nyakát az ügyintéző. Így derül ki, hogy van egy megoldás, kiskapuk népéhez méltó: egyelőre senki sem tiltja, hogy egy ügyfél tegye ki a Nem működik! feliratot.

Amelyet, jegyezzünk meg, lassan bárhová ki lehetne akasztani. Alvó hajléktalanon lépek át a Köki gumipadlós folyosóján. Diszkrét húgyszag terjeng, baltaarcú, sörösdobozt markoló munkások nézik, ahogy rendőrök igazoltatnak egy virágárus nénit. Vállalkozói engedélye van?, hallom még útközben. A MÁV jegypénztára felé tartok, ahol teljes a káosz: a sorszámkiadó automata bedöglött, felsővezeték-szakadás miatt pedig több járat is másfél-két órát késik.

A feszültség tapintható, a két pénztáros egyikénél el is pattan a húr, színpadias mozdulattal rántja be a fülkefüggönyt vagy tíz ember orra előtt, dühödt anyázás a válasz. Még időben kapcsolok és vágódok be a másik sorba egy ijedten mosolygó japán turista mellé. Megtudom, hogy Debrecenbe szeretne eljutni, és nem érti, mi történik. Hogyan is érthetné, hogy ezek nem az összeomlás pillanatai: mi így élünk, és nem hagyjuk, hogy bármilyen jöttment háttérhatalom változtatni próbáljon rajtunk.

„Vécés vagyok én, vagy mi?” – ripakodik rá a megtermett kasszásnő egy előrefurakodó részegre, aki a mosdóajtó kódját akarja megtudni. Aztán a turista felé int: ő meg mit szeretne? Tolmácsolok, a japán megkapja jegyét, és gurulós bőröndjét vontatva már iszkol is, mint aki véletlenül háborús övezetbe tévedt.

Követem a peronokhoz a lépésre billenő, töredezett betonlépcsőkön. Csikkek, köpésnyomok mindenütt, két galamb kiflivégért harcol, elmosódott mészfolt őrzi egy korábbi gázolás helyét. És itt, ahol az utas végül homokos-vizes síkra ér, ahol negyven éve nem történt felújítás, váratlanul frissen és kéken ragyog fel a plakátok sora. Állítsuk meg Brüsszelt! Állítsuk meg Brüsszelt! – ismétlődik, ivódik a tudatba a kormányzati felszólítás mint élő bizonyíték, hogy van azért legalább egy dolog, ami megbízhatóan, olajozottan működik ebben az országban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.03.

A szerkesztő ajánlja

Vékony Zsolt

Egy szemérmes és roppant energikus ember – hetvenéves Cserhalmi György

Bár az utóbbi években több lesújtó dologgal is szembe kellett néznie, továbbra is kiemelkedő ikonja a magyar színjátszásnak.

Molnár Csaba

Az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz trollok mindennapjai

Tizenhárom orosz a Facebook és Twitter segítségével dróton rángatta az amerikai választók tömegeit.