Gázló

2017. február 14., kedd 09:53, frissítve: kedd 10:32

Elszámoltam magam. Nem mértem fel pontosan, mennyi tüzelőre lesz szükségünk ezen a télen. Persze nem is láthattam előre, hogy a január például milyen lesz. Hogy hosszú hetek telnek el úgy, hogy a hőmérő higanyszála folyamatosan a negatív tartományban időzik majd. Decemberben észre kellett vennem, hogy ez a mennyiség nem fog kitartani tavaszig. Legfeljebb március elejéig. Vagy addig sem. Attól függ, milyen lesz a január.

A január aztán olyan lett, amilyen. Volt, hogy mínusz huszonkét fokra léptem ki kora reggel a házból. Az ember ilyenkor trükközni próbál, mindenféle szánni való módszert eszel ki arra, hogy önmagát megtévessze. Például nem vág fel egyszerre nagy mennyiségű fát, hogy ne legyen annyira látványos a fogyás. Amit felvág, azt viszont úgy rakja össze, hogy komolyabb mennyiségnek tűnjön. Agyrém az egész, mégis így bűvészkedtem már egy ideje, miközben persze tisztában voltam azzal, hogy hiába áltatom itt magam ezekkel a hülyeségekkel, a fa ettől még nem lesz több.

Pedig nyáron, a júliusi kánikulában fent, a Hatló-patak völgyében még milyen soknak tűnt, amit kivágtam. Ömlött rólam a verejték, a böglyök nem szűnő kitartással köröztek a homlokom körül, döntöttem ki a lábon álló, száraz fákat, a törzseket felvágtam, és csinos kis rakásokba hordtam össze a földút mellé. A nap végén leültem egy tuskóra, pipára gyújtottam és szemlét tartottam. Impozánsnak tűntek a farakások, volt bennem némi büszkeség is, hogy ilyen komoly, férfias munkát végeztem. Mint azok a rendes, meglett emberek a kocsmában, akik fűrészporos, sáros munkásruhában isszák a sört meg a töményet, miközben beszámolnak egymásnak arról, hány köbméter fát vágtak fel a nap folyamán. Én is ilyen vagyok, közéjük tartozom végre, nem az a megmosolyogni való, ügyefogyott íróféle leszek, akivel úgy beszélnek a szakik, a fuvarosok és a villanyszerelők, a kőművesek és a karosszérialakatosok, mint egy gyerekkel. Legalábbis így éreztem ott, a tuskón ülve a júliusi alkonyatban. Hogy nem egészen így van, mindegy volt akkor.

Aztán persze az lett, ami lett, mégsem elég a fa, szerezhetek valahonnan, de február elején száraz fát szerezni már nem lehet. Egy ideig úgy nézett ki, lesz valamennyi akác, aztán az illető mondta, hogy mégsem lesz, vagyis hogy lesz, de vizes tölggyel keverve, és közben az ára is felment, és hogy ne tessék haragudni, a beszállító árat emelt, és a teherautó is közben szervizbe került, de szerdára mindenképp hozzuk. Ez volt múlt hétfőn, és azóta még nem értek ide. Rendszeresen telefonálunk egymásnak, mint a szerelmesek, elfúló hangon beszéljük meg egy valamiért majd megint meghiúsuló találka időpontját. A fa közben fogy, de már nem rettegek annyira. Odalent a völgyben harsogva zúg az olvadékvizektől megáradt patak.

A szerző költő, író. Kéthetente ezen a helyen erdőről, természetről ír. A sorozat első részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.11.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.