Gázló

2017. május 30., kedd 18:37, frissítve: szerda 08:37

Ezt még elé mondom – mondja egyik legendás előadásában Besenyő Pista bácsi, és hát én sem mondhatok mást, mint ő, hogy tehát ezt még elé mondom, Nádas Péter Világló részletek című könyve elé, pontosabban az e könyvről írott dolgozatom elé, amellyel nemsokára megörvendeztetem a kedves olvasót. Arról van szó, hogy egy ideje a fent említett könyvet olvasom este lefekvés előtt, illetve a vonaton, munkába menet vagy munkából jövet, és tényleg nem mondhatok mást, mint hogy érzem a hatását.

Ennek a hatásnak a természetéről most nem szeretnék részletesen beszámolni, itt most legyen elég annyi, hogy a figyelemről, az emlékezés működéséről, végső soron az én, az ego kialakulásáról valószínűleg nem született még ehhez foghatóan lenyűgöző könyv. Ezzel persze nem mondtam semmit, ez csak amolyan reklámszövegnek tűnhet, noha a lehető legkomolyabban gondolom. Most azonban kénytelen leszek visszafogni magam, így nem is folytatom, illetve amivel folytatom, az már nem tartozik szorosan Nádas könyvéhez.

 

De itt mindjárt füllentettem is, ugyanis az a helyzet, hogy olyan jelenség vagy esemény nincs is, amely ne tartozna szorosan Nádas könyvéhez. A jó, pontosabban a korszakos, a lenyűgöző, a megrendítő művek sajátja, hogy leképezik az egész teremtett világot. Ha Tolsztojt olvas az ember, ha Kosztolányit, ha Rilkét, ha Mészöly Miklóst, tulajdonképpen nem tesz mást, mint hogy az általuk nyitott ajtón át kilép egy mindennél valóságosabb univerzumba, amely éppen attól lesz mindennél valóságosabb, hogy a teremtő képzelet hozta létre. Hogy egy ócska közhellyel éljek: a művészet teremtés, de egyáltalán nem szimbolikusan, hanem nagyon is gyakorlatiasan értve. Úgy teremtés, ahogy a Jóisten teremtett eget és földet. A Jóisten eget és földet, a művész pedig műveket erre a földre és erre az égre.

 

Álltam egy váci galéria előtt néhány napja. Kint álltam a sétálóutcán, mert nem fértem volna be az aprócska kiállítótérbe, annyian tolongtak odabent. Megnyitó zajlott, egy festő kiállításának megnyitója. Ez a festő történetesen a feleségem, aki általában anya, a leginkább anya, az anya után tanár, az anyaság és a tanárság nem létező szüneteiben válik csak festővé, este tizenegy és éjjel egy között, vagy néha napközben egy-egy órára. Tényleg nem tudom, mikor festette ezeket a képeket. Olykor láttam, hogy belekezd egy képbe, miután elaludtak a gyerekek, de hogy mikor fejezte be, arról fogalmam sincs. A teremtésnek nincs elmesélhető története. Ahogy az anyaságnak sincs, ami szintén teremtés. Ott kint, a galéria előtt állva arra gondoltam, hogy… De inkább nem folytatom, hiszen a szerelmi vallomás mégsem újságba való.

A szerző költő, író. A Magazinban erdőről, természetről ír.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.20.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.