Helyszínelés

Szántó T. Gábor

2017. július 25., kedd 14:58, frissítve: kedd 15:34

Egy óra az egész – unszol reb Slojme. – Jöjjön, megjárjuk hamar. Ha voltunk már ott, hát voltunk. Megyünk még egyszer. Utána csatlakozunk a többiekhez, mehet a borkóstolóra… Magának még annyi ideje van szórakozni. Ne legyen annyira öreges. Látja, én hetven múltam, de ha magamnál vagyok, bírom a strapát.

Tokajban járunk egy társasággal, a környék temetőit látogatjuk végig reb Slojme vezetésével. Megnéztük már Mádot, Tarcalt, Bodrogkeresztúrt, Olaszliszkát és Sátoraljaújhelyet is. Temetők, sírkövek, málló zsinagógák és imaházak maradványai mindenütt: zsidó kövek magyar tájban, s ő minden kőről órákat mesél. Helyenként új, kulturális célokra hasznosított épületek, azokhoz nem fűz kommentárt. A keresztúri Sájele egykori temploma a Bodrog-parton turisztikai centrum. A domboldalon álló tarcali imaház külföldi alapítványi támogatással átalakított művésztanya. A falakon festmények, a galérián franciaágy, konyha, a fal üregében, a frigyszekrény egykori helyén üres üvegek.

Míg a társaság külön utakon jár, és jóféle borokat hörpint, az öreg vissza akar menni velem kettesben Újhelyre, a szülővárosába. Lassan beesteledik, szívesebben tartanék a többiekkel, néhány női tanítványa is elkísért bennünket, de nem nagyon lehet vele ellenkezni, lelkesen kapacitál. Mentegetőzve búcsút intek a göndör, barna lánynak, aki mindig mosolyog, ha rám néz, s akivel már többször beszélgettünk. Beülök a kocsiba, elindulunk.

– Meg akarok mutatni magának valamit, amit a többiek előtt nem akartam – mondja az öreg útközben, szürke vászonbarettjét morzsolgatva kezében, de nem árul el többet. Talán így akarja felcsigázni érdeklődésem, mely egészen másfelé vonzana.

Amikor beérünk a városba, és bal felől megpillantjuk a temetőt, int, hogy álljak meg. Kósza, kopott kövek állnak szanaszét a gondosan nyírt fűben. Az esőben, hidegben, szélben mállik-porlik a homokkő. Egy-két újabb márványsírt látni csak, azok dacolnak a természettel.

Reb Slojme büszkén mutat a kapu melletti jiddis feliratra, mintha elfelejtette volna, hogy előző nap már említette: a temető az első újhelyi rebbe, Mojse Teitelbaum nyughelye, s mint ilyen, ma a szatmári haszidok felügyelete alatt áll.

– Azt tudja, ugye, hogy én is szatmári bócher voltam? – kérdi. – Igaz, csak egy évig. De az a szellem átitatott.

Lenyomja a kilincset, de zárva a temető. Amikor a csoporttal itt jártunk, előre megbeszéltük, s várt ránk a gondnok. Most beletelik negyedórába, mire telefonhívásunk után megérkezik. Közben a lányra gondolok, amint finom ujjai a borospohár köré fonódnak, és ajka párálló nyomot hagy az üvegen. Ott kellene lennem vele, s közben itt vagyok.

A gondnok jön, leveszi a lakatot, beenged bennünket. Reb Slojmét jól ismeri, engem csak egyszer látott. Szívesen mesélne a temetőről és a híres „rebbáról”, aki itt nyugszik, de az öreg leinti.

– A fiatalember ismeri a történetet – mondja. – De azért köszönjük.

Felmegyünk a lépcsőn a dombra, a gondnok kinyitja az ohelt, a kis házacskát a rabbisír fölött. Nem értem, miért kellene megnéznünk, amikor tegnap láttuk. Lemondóan gondolok arra, hogy mire visszaérünk, szétszéled a társaság. Reb Slojme mögöttem tétovázik, nézelődik, elindul a sírok között. Lábával ide-oda tapod, mint aki fél, nehogy beszakadjon alatta a föld, vagy mint aki a talaj minőségét ellenőrzi.

– Mikor temettek itt utoljára? – kérdi.

– Én azt nem tudom – jön közelebb a gondnok. – Zsidóul van felírva még a dátum is. Az utolsó rebbát, már a háború után, oda temették – mutat a lépcső túlfelére, ahol egyetlen sír árválkodik.

– És lehet még ide temetni? – kérdi az öreg.

– Lehetni éppenséggel lehet – biccent a gondnok. – Csak a domb alja vizesedik. Inkább oda ajánlanám – mutat a házacska és az utolsó rabbi sírja közé.

– Nem úgy van az! – mondja reb Slojme. – Rabbisírok közelébe nem temethetnek akárkit. Pláne nem a Jiszmah Mojse lábaihoz. Tudja maga, hogy ki volt… – kezd egy kérdésbe, aztán alig észrevehetően legyint.

Bóklászom a függőlegesen földbe ásott kövek közt, silabizálom a feliratokat, de rám szól.

– Vigyázzon! Ne lépjen a sírokra! Olyan, mintha kiontott vérbe lépne.

Nagy ívben kerülöm meg a köveket, beleborzongok ebbe a mondatba.

– Ha vizesedik, tényleg csak a dombra lehet – mutat felfelé, és el is indul arra. Áll az utolsó rabbi sírjánál, és méricskéli a helyet, majd hozzám fordul. – Ide alá elfér még egy – mutatja. – Jegyezze ezt meg, kérem.

Kis gondolkodási szünet után megkérdi:

– Mit gondol, de őszintén, nem szentségtörés ez?

Zavaromban magamra mutatok: hogy jövök én ahhoz, hogy megítéljem? De mielőtt bármit mondhatnék, közbevág:

– Ha nekem jogom van itt nyugodni, magának joga van elmondani a véleményét.

– Foglaljuk le akkor ezt a helyet az úrnak? – lép hozzánk a gondnok. – Príma kis sírhely, nekem elhihetik.

Gyorsan hajtok visszafelé. Mintha kitalálná, mire gondolok, megjegyzi:

– Ne aggódjon, nem szalad el… Engem viszont lehet, hogy már csak hoznak legközelebb. Azért kellett megkeresnem a helyet.

A borkóstoló még tart, amikor visszaérünk. Reb Slojme lepihen, én a társasághoz csapódom, és megiszom néhány pohárral. Oldódik a hangulat, később kettesben sétálunk a göndör, barna hajú lánnyal a folyóparton, majd a szálloda halljában elbúcsúzunk.

Negyedóra múlva bekopogok hozzá. A sötétben résnyire nyitja az ajtót. Egyik válláról aláhulló, fehér, hosszú pólóban, mezítláb álldogál, végül befogad. Fáradtan nyúlunk el hajnalban, de nyugtalan álomra riadok: mintha kiontott vérben taposnék.

Felébred ő is, kérdi, mi a baj.

Semmi, csak rossz alvó vagyok, felelem bocsánatkérően, és hogy ne zavarjam, visszamegyek a szobámba.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.18.

A szerkesztő ajánlja

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.

Lázár Fruzsina

Mennyit ér ma egy emberélet?

Ismeretségen vagy a jó szerencsén múlik az életben maradás, ha valaki gyors egészségügyi ellátásra szorul?

Vég Márton

Maffiamódszerekkel dolgozhattak Tiborcz Istvánék

Az ellenzék szerint az Elios csalásgyanús pályázatai az utolsó szöget jelenthetik az Orbán-rendszer koporsójába.

Szabó Zsolt

Félig üres korsó: egyelőre nem lesz csendes a bulinegyed

Érvénytelen lett a helyi népszavazás a bulinegyedről, az egész VII. kerületben 43 520 ember szavazhatott. Riport.