Parasztvakítás

2017. szeptember 1., péntek 13:30, frissítve: péntek 14:44

Most mondjam azt, amit mindenki tud, éspedig hogy az a pénz, amely erre elmegy, mennyire jó lenne bármi értelmesre? Hiszen valószínűleg már azért is meg leszek kövezve, mert azt mondom: augusztus huszadikán durrogtatni a főváros felett ostobaság. Amiből már rég ki kellett volna nőnünk. De nem, mi minden évben, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga: szanaszét puffantunk nagy csomó százmilliókat, és még tapsolunk is hozzá.

Az augusztus huszadikai tűzijáték azonban nemcsak merő pazarlás, hanem veszélyes is. Veszélyes az ég madaraira és a kutyákra nézve is. Aki nem tartott még a kezében a robbanások alatt rettegő kutyát, de van benne egy kis együttérzés a többi élőlény iránt, annak javaslom ezt az élményt, hogy megértse: ezt is azonnal abba kell hagynunk.

Néhány évvel ezelőtt emberek haltak meg a tűzijáték közben. A hatalmas vihar, amely lecsapott a városra államalapításunk ünnepén, az áldozatok és a káosz, nemcsak rettenetesen szomorú, de mélyebb jelentéssel is bír, mégpedig azzal, hogy az égnek mi a véleménye a méltatlan öntömjénezésről. Semmi jó.

Azóta nem tudják eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire biztonságos, nyilván mert az úgynevezett „biztonságra” is legalább annyit költenek, mint magára az egész villantásra. Vigyorogj, most fotóznak! Tényleg ilyen az egész. Volt erre egy kifejezés felénk, vidéken: parasztvakítás.

Azért merem használni, mert mi is gyümölcstermesztő falusiak voltunk, ha úgy tetszik, parasztok, és egy alkalommal meghívták az egész családot a városi rokonok, hogy akkor most lássunk is valamit, ne csak a kapát. Ez az alkalom természetesen augusztus huszadika volt. Izgatottak voltunk, szépen felöltöztünk, valami nagyot vártunk. A Trabi persze Tatabányánál lerobbant, bevontattak Pestre, ott megjavult, aztán szüleink nem találtak parkolót, összevesztek, eltévedtünk, mi rettegtünk, majdnem lekéstük az egészet, végül csak eljutottunk a Duna-partra, ahonnan alig láttunk valamit a tömegtől. Aztán hazafelé ugyanez a tortúra, nagy csöndben, az egész család, s végül apánk csak ennyit mondott: parasztvakítás. Tudtuk, hogy azok a parasztok, akiket vakítottak, mi voltunk. Irtózatos érzés. Átvertek, hülyére vettek minket. Ma már tudom, hogy nemcsak minket, hanem az egész országot.

Lenne egy javaslatom. Minden évben az interneten szavaztassunk meg támogatandó terveket, mint például óvoda-iskola felújítása, gyerekek ösztöndíja, hajléktalanok lakhatáshoz juttatása, szegény sorsú egyetemisták támogatása, kisnyugdíjasok megfelelő egészségügyi ellátáshoz juttatása. Mindig egyet-egyet. Augusztus huszadikán este aztán mutassuk meg, hogy abból a pénzből, amelyből elpuffantottunk volna, ezt és ezt valósítottuk meg. Azoknak pedig, akiknek hiányzik a parasztvakítás, vetítsünk a régiek közül párat tévén.

A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.19.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.