Portársunk, Tompa Mihály

Szörényi László

2017. október 13., péntek 19:03, frissítve: szombat 10:07

Főiskolán, egyetemen, portársfeladatokat vállal nyugdíjas gépésztechnikus; vállalkozói, fegyveres személy- és vagyonőr-igazolvánnyal, saját gépkocsival rendelkezem – költői szöveg ez a nem régi apróhirdetés. Egyrészt mert egy mondaton belül alanyt változtat, noha talán korábban is sejthettük, hogy maga a portárs vállalkozott a szövegezésre. De hát maga az állás: az igazán költői! Hiszen tudjuk, valamennyien ysa pur es chomuv uogmuc, azaz por és hamu vagyunk, de ezt ritkán szoktuk „társ”-hoz kötni mint előtagot. Tehát fegyveren kívül elgondolása is van a reménybeli portársnak, tisztában van a teremtményi lét sajátságaival, és egyúttal kollektív érzelmeket tanúsít leendő portársai iránt. Tehát lehet, hogy ha éppen nem kell merénylőket lövöldöznie, akkor az egyetemi takarítónőnek is segít, ha az véletlenül nem tudta leporolni a könyvszekrény tetejét. Megnyugtató ezt tudni, különösen a szülőknek, ha haboznak, hová írassák be féltett gyermeküket.

Hadd figyelmeztessek Weöres Sándorra, aki 1946-ban – Hamvas Bélához írott híres levele tanúbizonysága szerint – angyali kinyilatkoztatásban részesült, és ennek alapján tudta a mennyei angyalok kilenc hagyományos rendjének megfelelő rendszerbe állítani az írókat és költőket, illetve – általánosabban véve – az írott szövegeket. És a legeslegmagasabb rendbe, amely megfelel a szeráfokénak, már nem tartozik semmi egyéb, mint a hegyi beszéd, a Miatyánk és az ábécé. Utóbbi természetesen mint maga a lehetséges világegyetem, a szavak kozmosza, amelyből minden lehet. Tehát sajtóhiba is.

Hogy a címbe hogy került a portárs mellé Tompa Mihály, azt megérthetjük a vele egy évben, csak valamivel korábban született Arany János egy töredékéből, Az utolsó magyarból. Ő ugyanis így emlékezik Ogmánd személye ábrázolásakor a hajdankorra: „Ogmánd parancsol itt, az ősz, / Ogmánd javall, int és vezet, / Mióta az emlékezet / A multba visszamenni győz, / Az egy-ívásu emberek / Öltője porban szendereg, / Csak itt-amott áll még egy-egy, / Mint vén fa, bokrokkal elegy.” Így történt Tompával is, Aranyra emlékezünk, rá alig-alig. Összes versei legutóbb 1994-ben jelent meg; nincs még vége az évnek, de tartok tőle, hogy egy kiadó sem tervezi közelesen Tompa verseinek megjelentetését. Pedig Arany, aki a legjobb barátja volt, méltónak tartotta arra, hogy 1868-ban meghalt barátjáról így írjon, a most elhunytat a majdani halott önmaga mellé emelve: „Hát jól van így, amice Tompa: / Én skártba, te végnyugalomba; / S ha nem pönög lantunk, gitárunk, / A varju sem károg utánunk.”

Benedek Marcellnak van egy – sajnos keveset forgatott – egykötetes magyar irodalomtörténete 1938-ból. Érzékelte azt a megbocsáthatatlan méltánytalanságot is, amely Tompát érte az utókor részéről, és abban látta a szegény költő legfőbb szerencsétlenségét, hogy Petőfi egyszer viharosan maga mellé emelte, sőt, miután Aranyt is megismerte, rögtön szentháromságot alkotott magából és két barátjából; majd pedig ejtette, amit Tompa soha nem tudott kiheverni. Az utókor mégis úgy könyvelte el mint valamiféle gyengébb kiadását az őt hajdan dicsőítő lángszellemnek, aki ráadásul népiességben lemaradt, és kicsit vörösmartys, bajzás hangon írt.

 

Ezután már hiába következett Arany minden küzdelme, hogy begyógyítsa barátja lelki sebét; az utókor pedig szeretett volna megszabadulni Aranytól is, de nem tudott tőle az úristennek sem, ezért legalább Tompán állt bosszút, hogy modernnek érezhesse magát. Pedig – mondja Benedek Marcell – néhány verse a magyar költészet mindenkori kincstárának tartós darabja, Arany és Vörösmarty verseivel egyenrangú. Lássuk az ő listáját: A madár, fiaihoz; A gólyához; Pusztuló erdő; A sebzett szarvas; Új Simeon; Terepélyes nagy fa; Levél egy kibujdosott barátomhoz; Forr a világ. Ő ugyanis úgy érezte, hogy ezeknél méltóbban és igazabbul senki sem reprezentálta azt a kétségbeesést, amely elfogta a magyarságot a szabadságharc bukása után, az önkényuralom alatt.

Alexa Károly egy tanulmányában, amelyet Tompának A pipishez című verséről írt, kiemeli, hogy egészen különös ritmikai megoldásai vannak, különösen kimutatható ez azon a versen, amelyet a címben jelzett sajátos madár, a pipiske hangjának dallamához igazított. Ennek egyik eszköze a mondatok hirtelen meglódulásának lelassítása. Ha becsüljük ezt, és hallani akarjuk a magános, rejtőző, szerény egyént, és nem pedig a népe sorsán kesergő dalnokot, akkor idézhetjük egy olyan versét, amely bibliai ihletésű, de teljességgel modern. Ennek címe: Én! Egy bús asszonyról szól, akinek előbb a férje hal meg, ő maga megvakul, alig cseperedett árva leánya tartja el és gondozza, ám azután a kislány is meghal. Férje halála után is felsóhajtott, hogy ki fogja őket majd táplálni, és egy meg nem nevezett alany válaszolt, így: „Én!” Ezt a kérdést újra feltette haldokló gyermeke betegágya mellett is, és a biztató hang ekkor is fölzengett, majd csodálatosképpen, ki tudja, hogyan, tovább élt. „Én istenem! fel-felsohajtgat / Az éjnek idején, / S mindig szelid, közel sugást hall: / Ki táplál engem…? Én!” Nem hiszem, hogy csak a sareptai özvegy bibliai története jutna eszünkbe, itt nemcsak a prédikátor beszél, hanem az ember, aki közel érzi magához a halált, de mégis bízik; tud, és mégis hisz. Nem olyan lélegzetelállító, mint József Attila rokon szellemű verse, amelynek még címe sincs, de a félelem és remény legerősebb kontrasztját teremti meg a lehető legminimálisabb eszközökkel. Szerintem az a gesztus, hogy József Attila nem adott neki címet, hanem csak a szöveget gondozó utókor emelte ki a három kezdőszót az első sorból, és emelte címmé (Én nem tudom…), az rokon azzal az eljárással, ahogy Tompa magát a rejtelmes szózatban megszólaló Urat teszi meg címmé.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.07.

A szerkesztő ajánlja