Tengerentúli szelfi

2017. augusztus 2., szerda 19:11, frissítve: csütörtök 07:54

Az első szelfin Filc Kálmán egy ujjal csikizi Kolumbusz tojását, illetve a Columbus Circle metróállomás cifra mozaikját, ékesen bizonyítandó, hogy teljes vágósúlyban New Yorkba érkezett. Igazi kofferbivallyá gyúrta ki magát a sok emelgetéssel, darabolt hullát húzott maga után kofferben, a vércseppeket követve végigjárhatjuk útját mi is. A szűk vaslépcsőket nem erre tervezték, a lift hol működik, hol nem. Mozgássérült ne New Yorkban legyél, jó! Égett olajszag és mocskos üvegfelületek, hatalmas amcsi zászlók, állig fegyverzett rendőrök és rendőrnők, katonák és katonanők, továbbá virtuóz cipőpucolók. Öltöny-nyakis szőke Pavarotti dalol németül. Totemarcú latino vallásos áhítattal kortyolgatja papírpoharas sétálókávéját. Nagydarab, ősz borostás fekete simogatja elbűvölten hosszú szőke parókáját, napszemüveges tekintetével a mindenség gyémánttengelyét szemlélve. Kifogástalanul vasalt, színes ingek paroláznak, itt hamarosan fontos és előremutató döntés születik, markáns arcok mosolyra gyűrődnek. Szimpi, vékony félvér srác angolnyelv-leckét tanulmányoz egy oroszul írt könyvből. Miskin herceg zakkant kisöccse pár percenként zajosan szívja meg az orrát. Kéthúros erhun nyikorog egy hagymafejű, hagymaszakállú, kimonós kínai. Szép alakú lány meghökkentően anatómiai leggingben álldogál, a vele szemben ülő japán srác csaknem belezuhan a kirajzolódó tevepata-domborulat vonzásába. Egy skandináv arcú félisten lyukat néz a világba, csörömpöl a metró…

Filc Kálmán mindenre gondolt, biztosítás, nemzetközi jogsi, útlevél, előre váltott dollár, repülőjegy, kontakttelefonszámok, csak a telefont felejtette el. Gondolta, Moszkvában, Kínában működött, jó lesz ide is. Nem volt jó. Másik rendszer, annyi. Sebaj, biztatták vendéglátói, bárkit leszólít az utcán, rögtön kölcsönadja mobilját. Kálmán hitte is meg nem is, mert hát olyan országban, ahol mindennapos esténként a bumm-bumm, mire föl ez a nagy bizalom. Aztán látta saját szemével, hogy az Egyesült Államok csakugyan hasonlít egy gigászi cserkésztáborra, ahol mindenki túlzott buzgalommal gyűjti a jó pontokat.

Elég egy pillanatra elbambulni, máris előtted terem egy járókelő, egy házmester, egy kismama vagy nagymama, és kérdezi: kenájhelpjú? Látszik rajta, hogy nemcsak úgy érdeklődik, hanem meg is tenné, ha tehetne érted valamit. Ha csomaggal, gyerekkel, terhesen vagy idősen közeledik valaki vonaton, metrón, buszon, a jótét lelkek már csinálják is a helyet, csak tessék helyet foglalni, jaj, nehogy baja essék. Az amúgy hatalmas és közömbös emberforgatagban egy-két spontán jótettre mindig jut idő. Filc Kálmán a metróban bőröndjéből és táskájából tornyot alkotott, s ennek az ingatag tákolmánynak a tetején jegyzetelte benyomásait. Egy tejeskávéarcú, helyes harmincas hölgy megbökte, ő mindjárt leszáll, nyugodtan huppanjon le a helyére. Ó, nem, felelte Kálmán, talán húsz év múlva térjünk vissza a kérdésre, akkorra tán aktuális lesz a helycsere.

Sokatmondó látvány, hogy a tűzlépcsőket, amelyeket Párizsban vagy egyebütt elrejtenek a szem elől, itt a homlokzatokra biggyesztik. Akárki meglássa: szükség esetén akad menekülési útvonal. A házak kénytelenek karbantartani is az irdatlan vasketreceket, mert ha valaki részegen leesik a magasból, és a korlát elnyűtt, ügyvédek garmadája lesi, hogy megszorongathassa a tulajdonost. Minden üzlet bejárati ajtaja egységesen kifelé nyílik, tűzvész esetén nehogy beszoruljon valaki. Meg is látni, ki a külföldi: aki egy darabig ráncigálja a kilincset, mire rájön, hogy maga felé kell húznia. Ez éppoly Amerika-idegen dolog, mint nem kérni jeget az üdítőbe.

A newarki reptérre tartó vonatkocsi egyszer csak megállt egy állomáson, és a hangosbemondóban bemotyogták, hogy technikai okokból harmincöt perc leállás következik. Míg az európai vasutak bemondói hivatalos és dallamos hangon közlik az információkat, az amerikaiak mintha csak a haverjuknak vetnének oda pár keresetlen gondolatot ilyenkor, némi rágógumi-csámcsogás kíséretében. Megkapó közvetlenség! Filc Kálmán tanácstalanul nézte a nyitott vonatajtókon át elszállingózó emberkéket. Ezek meg hova libegnek itt, a semmi közepén? Überezni, felelte egy energikus hatvanas, szemüveges pasas, és maga is határozottan nekiindult az ismeretlennek. Kálmán, mint akit mágnesesség vonz, lépett a nyomában. Egy idős testvérpár követte őket a maga komótosabb tempójában. A szemüveges egyszeriben hátrafordult, és meghagyta Kálmánnak, hogy összekötőként közvetítse utasításait az öregeknek. Bármerre fordult, mutatta az irányt, ha utat tévesztett, azt is elhadonászta, Kálmán pedig továbbította a jelzést. Vagyis hipp-hopp, megalakult az ötezer-hatszázhuszonhármas cserkészcsapat, melynek Kálmán lett a derékhada. Nem elhagyatott, kiszolgáltatott lény volt immár az elvarázsolt nevű Secaucus állomáson, hanem egy olajozottan működő felderítőosztag aktív tagja. Így sorozták be két perc alatt a tengerentúlon őt, a javíthatatlan individualistát. Mire mindannyian kiértek a szabad ég alá, őrsvezetőjük már mutatta is a mobilján, hogy a sofőr neve Carlos, a kocsi egy meggypiros Toyota, és éppen kétsaroknyira közelítette meg azt a pontot, ahol épp állnak. A dinamikusan kanyargó autóban rakásra dülöngélve aztán szót ejtettek a szimpatikusan icipici országról, melyből barátunk érkezett, ám amikor be akart szállni a taxiköltségbe, az őrsvezető kedvesen visszautasította, mondván, lesz még bőven alkalma pénzt költeni az Államokban.

Have a good flight – tette hozzá, és elegánsan tovaröppent.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.25.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.