Lovren: Esélyt kell adnunk a menekülteknek

2016. november 14., hétfő 11:21, frissítve: hétfő 12:35

A Liverpool horvát focistája politikai kérdéseket is feszegetett egy múlt heti interjúban.

„Esélyt kell adnunk a menekülteknek – én már csak tudom, hiszen egy voltam közülük” – ezzel a címmel közölt interjút a Liverpool horvát védőjével a Joe.co.uk. Állítása szerint hároméves korából nemcsak arra emlékszik, hogy gyerekekkel játszott, hanem a légiriadók hangjára is.

„Édesanyám csak sírt, és annyit tehettünk, hogy elbújtunk. Ezt sosem felejtem el. Hogyan is tudnám? Ezt követően egy kis Yugóba ültünk, majd nagybátyám elvezetett egészen Németországig. Így váltam menekültté”

– mesélte Dejan Lovren aki horvát szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1989 júliusában a boszniai Zenicában, hetven kilométerre északra a fővárostól, Szarajevótól. Sasa és Silva Lovren nem akarták elhagyni otthonukat, ám a délszláv háború végül arra kényszerítette őket, hogy biztonságosabb helyre költözzenek – a kis Dejan apai nagyapjához a németországi Münchenbe.

Talán ő sem élne, ha maradtak volna

Lovren akkor persze nem értette, miért váltanak országot, ám visszatekintve már szükségesnek tartja a költözést. Elmesélte, többször is beszélgetett az akkori eseményekről a szüleivel, de édesanyja minden egyes alkalommal sírni kezd. „Nem könnyű ez neki” – így Dejan, aki anyja érzelmei segítségével fogta fel, mit is jelentett egész családjának a háború előli menekülés.

Münchenbe csupán azt a ruhát vitték magukkal, ami rajtuk volt, apja pedig otthon maradt Boszniában néhány hétig, hogy elrendezze a dolgokat – például eladta a házukat. Dejan testvérével, Davorral új életet kezdhetett Münchenben: kisgyermekként váltottak országot. „Csak hét-nyolc éves voltam, amikor kezdtem rájönni, mekkora döntést is hoztak szüleim azzal, hogy Németországba jöttünk” – jelentette ki Lovren. Állítása szerint Zenicában sokan maradtak, de nem tudja, miért. Úgy véli, a maradók az életükkel játszottak, sokan el is veszítették azt – egyik nagybátyja testvére is odaveszett. Hozzátette:

„Ha maradtunk volna Boszniában, a szüleim talán már nem élnének, talán engem is megöltek volna.”

Menekültnek lenni

Dejan Lovren szerint szörnyű dolgok történtek, sok dokumentumfilmet nézett meg a délszláv háborúról a YouTube-on, és sokat is olvasott a témában. Sokkolta, min mentek keresztül akkor az emberek, de megértette, miért nem volt más döntése a szüleinek a távozáson kívül. A közelmúlt és a jelen migrációs helyzetére is utalva kijelentette:

„Olyan időkben az életedért harcolsz, túl kell élned. Ezt jelenti menekültnek lenni. Nem azon agyalsz, hogy olyan helyre menj, ahol remek állásod lehet, és sok pénzt kereshetsz, csak abban reménykedsz, hogy olyan helyet találsz, ahol biztonságban lehetsz.”

 
Dejan Lovren a Dinamo Zagreb védőjeként küzd a NEC Nijmegen focistájával, Lasse Schonével az UEFA-kupában 2008. október 23-án Horvátország fővárosában, Zágrábban
Fotó: Hrvoje Polan / Europress/AFP
 

Beilleszkedés, majd kiutasítás

A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen a Lovren fiúknak, ám szüleiknek még nehezebb dolguk volt, hiszen el kellett látni a családot. Dejan is rájött, hogy csak a migránsgyerekekből összeverődött csapattal van kapcsolata, a többségi társadalommal nincs. Előbbiek között nem érezte másnak magát, hiszen hasonló helyzetben volt, mint a török, a bosnyák és más származású gyerekek, de a német gyerekek nem játszottak velük, és éreztették is, hogy másnak gondolják a bevándorló srácokat.

Az óvodában és az iskolában anyanyelvi szinten megtanult németül, majd egy olyan futballcsapatban kezdett focizni, amely a Bayern München segítségével működött. Olyan sztárokkal tudott fotózkodni, mint Giovane Élber vagy Mario Basler. Ám a szinte felhőtlen éveknek a hetedik esztendőben végük szakadt, amikor éves vízumukat nem újította meg a bevándorlási hivatal, mert kiderült, gond volt a dokumentumaikkal. El kellett hagyniuk Németországot, a horvátországi Karlovacban kellett új életet kezdeniük.

Lovren ma Liverpool déli külvárosainak egyikében él, messze az egykori zenicai borzalmaktól. Állítása szerint vissza-visszatér a bosnyák városba, ám azt már nem érzi otthonának, a félelem kiirtotta belőle ezt az érzést. Nem sokan élnek már ott, hiszen aki tehette, inkább elmenekült, de évente négy-öt alkalommal (karácsonykor és fesztiválok idején) visszatérnek Amerikából, Kanadából, Németországból, Ausztráliából vagy máshonnan a zenicaiak, és hirtelen tízezren töltik meg a városkát. „Nagymamám háza még mindig áll, vannak még ott barátaim, de egész más hely lett azóta, hogy eljöttünk” – jelentette ki a 27 éves játékos.

Az esély

„Amikor meglátom a hírekben a Szíriából érkező menekülteket, az első érzésem az, hogy esélyt kell adnunk nekik. Tudom, hogy van ok aggódni a terrorizmus miatt, de ezek családok gyerekkel, nem csukhatjuk be a szemünket”

– jelentette ki a Liverpool horvát belső védője. Szerinte ugyanúgy meg kell adni nekik az esélyt, ahogy az ő családja is megkapta a németektől – ezért mindig hálás is lesz Németországnak. „Németország biztonságos otthont nyújtott nekünk, ahol együtt lehetett a család, és félelem nélkül nőhettünk fel” – mesélte Lovren.

Úgy vélte, azzal, hogy mesél az élményeiről, segítheti a menekültek megértését, ám elismeri, a kimondott szó és a megmutatott kép nem ugyanaz, mintha át is éli azt az ember. Mégis azt reméli, hogy az emberek megértőbbek lesznek a menekültekkel, ha kicsit belelátnak abba, milyen motivációk mozgatják őket.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.