A jelmezbál vége Canudosban

Tóth Szabolcs Töhötöm

Tóth Szabolcs Töhötöm

2014. október 23., csütörtök 13:50, frissítve: hétfő 11:27

Mi az az erő, amely e fanatikus közösségeket életre hívja, tagjait pedig a végsőkig való kitartásra ösztökéli?

Napról napra szürreálisabb, hihetetlenebb az a történet, amely a Szíria és Irak jelentős részét bekebelező Iszlám Államról (IÁ) kerekedik ki a sajtóbeszámolókból. A felszín a geopolitika logikájával leírható: a két szétesett (Amerika által szétvert) ország által hátrahagyott vákuumba, vagy inkább káoszba benyomul egy rendet ígérő vallási és politikai mozgalom. Az állandósult hadjáratok és hódítások pénzelésére lehetőséget biztosít az olajbevétel és az Öböl menti szunnita államok kettős játszmája, cinikus támogatása.

De mindez nem szolgál magyarázatul a lelkek utánpótlására: miként tud Abu Bakr al-Baghdadi agyréme támogatókat, harcosokat, embereket vonzani? Olyanokat, akik addigi életüket megtagadva hajlandók magukat feláldozni egy abszurd államalakulat céljaiért.

Bekameráztuk a világot, és sokan vannak, akiknek nem tetszik, amit látnak

Az Európából odautazók történetei olykor olyan erőt sejtetnek, amellyel a politikai és katonai esélyt latolgatók nem számolnak, ám az Iszlám Állam vezetői minden bizonnyal igen. Nevezetesen, hogy az IÁ vált korunk tökéletes antitézisévé, amely voltaképpen a ma civilizáltnak mondott világot utasítja el. Ultrakonzervativizmusában is radikálisan forradalmi vízió, amely mindazokat (is) odavonzza, akik a mindennapokban kudarcot vallottak. Akik valami ok miatt épp nem a kábítószert vagy a szerencsejátékot választották. Akik pont eggyel lépnek többet annál az öngyilkosnál, aki a tetőről a mélybe veti magát.

Egy ilyen mozgalom ereje épp abban rejlik, hogy a kudarcból, elkeseredettségből vagy éppen társadalmi igazságtalanságból táplálkozik. Amely mintha túlságosan szembeötlővé és irritálóvá vált volna a mindenről fotót, videót készítő, és mindenről beszámoló sajtó, illetve közösségi média korában.

Bekamráztuk a világot, és sokan vannak, akiknek nem tetszik, amit látnak.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Még a sikeresnek hitt Kanadában is, ahol egyszer csak fogja magát valaki, és agyonlő egy díszőrséget álló katonát, majd bemegy a parlamentbe lövöldözni. A pszichiátria megannyi kórképet állít majd fel az iszlám hitre áttért, egyébként Szíriába, az IÁ oldalán harcolni vágyó férfiról. Az Iszlám Állam meghatározása azonban tömörebb lesz: mártír.

Hogyan lehet magyarázni azoknak az osztrák tinédzser lányoknak a történetét, akik szüleiktől, az őket körülvevő stabilnak hitt világból megszökve önként választják a lefátyolozott iszonyatot? Vagy azoknak a németországi kurdoknak a késztetését, akik a kalifátus szolgálatába szegődnek, pedig tudják, hogy véreiket a dzsihadisták iszonytató kegyetlenséggel mészárolják le épp a török határvidéken? Vagy mit szóljunk annak a párizsi zsidó lánynak a történetéhez, aki több tucat francia tinédzserhez hasonlóan szintén Szíriába utazott, hogy az Iszlám Állam mellett tegyen hitet? Vajon van-e erre bármi racionális magyarázat azon a kudarcon, civilizációs traumán kívül, mint amit például egy németországi kurd fiatal vagy egy francia tizenéves az ottani mindennapokban megtapasztalhat?

Világ vesztesei, egyesüljetek!

Ilyesfajta anarchizmussal és nihilizmussal persze nem először néz szembe a világ. Ám az, hogy egy terrorszervezet vagy latorállam globális márka lehet, a 21. század világfalujának következménye. Világ vesztesei, egyesüljetek! – kiáltják, és felhúzzák a fekete zászlót az odasereglők fölé.

Kurd menekültek szemlélik a Kobaniban folyó harcokat a szír–török határ törökországi oldaláról. Mivel is nézünk farkasszemet?
Kurd menekültek szemlélik a Kobaniban folyó harcokat a szír–török határ törökországi oldaláról. Mivel is nézünk farkasszemet?
Fotó: Bulent Kilic / Europress/AFP

És hirtelen a civilizáltnak mondott világ, mondjuk Kobaninál, nem csak egy fanatikus mozgalommal néz farkasszemet, hanem a 19. századi brit gyarmatosító politikával, amely életre hívta az indiai szubkontinensen a politikai iszlámot. Hirtelen azzal a csődtömeggel néz szembe, amelyet az első világháború óta a Közel-Kelet módszeres szétverése és kifosztása jelent. Vagy éppen a betárazott magánnyal, a fogyasztói társadalom válságtüneteivel, az elidegenedéssel, a multikulturális társadalmak csődjével, az ingatlanpiaci válsággal, a visszafizethetetlen hitelekkel, tönkrement egzisztenciákkal.

Az efféle vallásos őrület mindig hangos nemmel válaszol arra a világra, amely az őrületbe menekülőkre túl sokszor mondott nemet. (Olykor pedig generációkon átívelő veszteségek után pattan el valakiben valami.)

Mindez nem ment fel senkit az elkövetett bűnök alól. A gyilkosságok gyilkosságok maradnak, a kiontott vér az kiontott vér. Emlékezni, emlékeztetni kell ugyanakkor e jelenségek társadalom-lélektani hátterére, mert a harc végső soron nem Kobaninál, hanem a civilizáltnak mondott világ mindennapjaiban dől el.

Márai és az Ítélet Canudosban

A 19. század végén volt egy államalapítási kísérlet Brazília északkeleti államának, Bahiának egyik elmaradott szegletében. Ott harmincezer telepes gondolta úgy, hogy új világot hoz létre. Vezetőjük, Antônio Conselheiro, a kor megannyi jobb világot ígérő prédikátorainak egyike volt. A „Tanácsadó” követőit az új szövetségi állam kormányzata katonai expedícióikkal igyekezett jobb belátásra bírni. Ám ők többször is győzelmet arattak a magabiztosan érkező, de véres fejjel távozó kormánycsapatok fölött.

A Tanácsadó harcosai három szövetségi katonai támadást vertek vissza, a negyedik büntetőhadjárat azonban – amely elrettentő túlerővel és nehéztüzérséggel érkezett Bahiába – letarolta Canudost. Szörnyű vérengzés után mindössze százötvenen élték túl a brazil csapatok bosszúját.

Márai Sándor egy brazil újságíró, Euclides da Cunha beszámolóját olvasta, aki az ostrom utáni napok szemtanúja volt. Olyannyira nyugtalanította a történet, hogy – bár Brazíliában sosem járt – regényben dolgozta fel Canudos történetét. Az Ítélet Canudosban Márai kevésbé jól sikerült regénye: a történetet körüllengő őrület és az író tanácstalansága érződik a lapokon (például rengeteg a három ponttal levegőben hagyott mondat), ahogy választ keresett arra, mi az az erő, amely e fanatikus közösségeket életre hívja, tagjait pedig a végsőkig való kitartásra ösztökéli.

Zárógondolatként idemásolok egy rövid részletet a könyvből, amelyben az egyik túlélőt, az orvos férje után a canudosi táborba érkező, majd ott a Tanácsadó hívévé váló asszonyt kérdezi a büntetőexpedíciót vezető katonatiszt:

 


– A férje is megkapta?…
– Mit?
– Canudost?
– Nem értem. Megkapta, hogyan?…
– Mint egy betegséget.
– Canudos más volt. Nem volt betegség.
– Mondja ki.
– Lehetőség.
– Az anarchiában van energia és az energia mindig lehetőség. Ennyit mi is tudunk, jámbor demokraták. De a lehetőség, amiben nincs értelem, csak a bolondok házában energia. A férje tudja ezt?
– Tudta azt, amit mindenki tudott Canudosban. Tudták, hogy néha a lehetetlen az egyetlen, amiben érdemes hinni.
– Maga perverz.
– Mi az?…
– Mind perverzek, akik azt hiszik, megmenekülnek és üdvözülnek, ha nem mosdanak. Sok ember élt már, aki azt hitte, akkor lesz keresztény, ha a világ elől, ami mindig piszkos, a piszokba menekül. […] Amikor az emberek fellázadnak az ész és a rend ellen és menekülnek valamibe, mint mikor valaki elmegy az álarcosbálra és jelmezt vesz fel… Akkor megnézzük, ki van a jelmez mögött. Nyolcezer szövetséges katona jött el Canudosba, hogy megnézzék, mi történik itt? Sok ezren meghaltak. Most itt a jelmezbál vége…

A szerkesztő ajánlja