Atombunker és zombiapokalipszis: miért gyűjt egy amerikai lőfegyver-arzenált?

2017. október 5., csütörtök 18:10, frissítve: hétfő 09:43

Jobb, ha a legrosszabbra készülsz. És ez 1620 óta így megy minden nap.

Amikor az Egyesült Államokban elkövetett fegyveres ámokfutások okait kutatják, az elemzők rendszerint elsiklanak egy fontos tényező felett. Arról van szó, hogy az amerikai ethosz mennyire előtérbe helyezi a felkészültség erényét, s hogy ezt milyen hatékonyan képes üzleti értelemben kiaknázni a modern reklámipar.

Nem vagyok fegyverforgató ember, de most is emlékszem a napra – négyéves lehettem –, amikor apámtól átvehettem első „komolyabb” játék pisztolyomat. Ezüstszínre mázolt „hatlövetű” volt, pisztolytáskával, ünnep- és vásárnapokon hangosan durranó patront is lehetett tenni bele. A derekamra csatolva, műanyag töltényekkel az övben az az érzésem támadt, hogy jöhet bármi veszedelem, nem ér felkészületlenül.

Akik gyerekként részt vettek bandaháborúkban, tudják, hogy az efféle küzdelmeknek a felkészülés a legizgalmasabb szakasza. A kardok és íjak legyártása, titkos fegyvertárak létesítése, bonyolult konspirációk kieszelése, rejtjelezett üzenetek küldése. Mind azt célozzák, hogy ha elérkezik az idő, az ellent meglepve, a vártnál sokkal nagyobb erővel, technikai fölénnyel gyűrjük le. Ehhez képest maguk a csaták kiábrándítóan kisstílűen játszódnak le, a felek abban is nehezen egyeznek ki, mit jelent a győzelem. Emlékezetessé a finálékat leginkább a műsoron kívüli események teszik, amikor a szomszéd Pistike homlokán lila púp nő egy váratlanul őszinte kardcsapás következtében, vagy amikor Jancsikáról anya lerángatja irigyelt páncélszemüvegét, mert kiderül, hogy apa órák óta nem találja a hegesztőfelszerelést.

Nos, bár némileg komolyabb témáról van szó, szilárd meggyőződésem: az amerikaiak többsége így van a lőfegyverekkel és a vészhelyzetekre való felkészüléssel is. Egy olyan országban, ahol a Mayflower utasainak, vagyis az ősök több mint fele elhullott az Újvilágban töltött első tél (1620) során, és ahol a túlélés ünnepe, vagyis a hálaadás minden évben nagyobb esemény a karácsonynál, a bajra, a viszontagságokra való felkészülésnek komoly hagyományai vannak.

Az atomháborúra – vagy újabban a zombiapokalipszisre – konzerv- és vízkészletekkel készülő családok e tudatosság manapság ritkább, bár divatosabb vadhajtásai. Elterjedtebb népi foglalatosság lőfegyverekkel bíbelődni. Azok számára, akik sportlövő, hobbilövész vagy -vadász álnéven futnak a statisztikákban, egy-egy menő kiegészítő vagy új modell megvásárlása ünnep. A lövöldözés a készülődés rítusa és társasági esemény is.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Egyáltalán nem vagyok ellensége a felelős fegyvertartásnak, és a mai Magyarországon ezzel kapcsolatos állami üldözési mániát sem tartom helyénvalónak. Lehetnek elhagyatott vidékek, ahol észszerű elővigyázatosság az önvédelmi célú fegyver a sublótban. (Nagyvárosban ez kevésbé igaz: ott legtöbbször a futás a leghasznosabb önvédelmi eszköz, ha ránk támadnak.)

Csakhogy Amerikában a fegyvergyártók hatékonyan kapcsolták össze a lőfegyver birtoklását bizonyos elvont, pozitív ideákkal.

Például a szabadsággal. Olyannyira, hogy például a szövetségi kormány vélt túlhatalmával szemben számtalan milícia gyakorlatozik Amerika-szerte az erdőkben: ők is azt gondolják, hogy jogaik garanciája a minél nagyobb tűzerő.

Vagy a felkészültség mitológiájával, amely nagy marketingerővel bír. (Az utóbbi idők felfedezett vásárlói célcsoportja a nő: ez igazi girl power – egy stukker a retikülben mindent megold!)

Ez az igazi oka, hogy manapság elképesztő mennyiségű és tűzerejű fegyvert értékesítenek az amerikai piacon. Tömegével olyan félautomata rohampuskákat is, amelyekről azt állítani, hogy önvédelmi vagy sportcélra szolgálnak, egyszerűen nevetséges. A fegyvertartók népes tábora pedig komoly erő, amellyel a Republikánus Párt már nem tud szembemenni.

Az ilyen üzleti célú ámításoknak magam is folyton áldozata vagyok. Emberi dolog ez. Pénztárcám is megérzi, hogy a különféle, praktikusnak tetsző határidőnaplók, jegyzetfüzetek és digitális applikációk a felkészültség érzetét keltik bennem – holott az íráshoz, a rendezettebb élethez nyilván elegendő egy papír és egy ceruza is. Pontosan látom, miképpen használják ki gyarlóságomat és infantilizmusomat, mégis megveszem a következő Moleskine-omat, mintha ez jelentené a megváltást.

Viszont ha valaki gépkarabélyokat gyárt, talán elvárható lenne, hogy a kereslet efféle mesterséges felduzzasztásáért az állam fejbe vágja. Ez ugyanis kártékony és veszedelmes. Akkor is, ha az USA legnagyobb lobbiszervezete, az NRA, mely valójában a gyártók érdekeit képviseli, jól csengő szlogenekkel kábít.

Érteni vélem tehát, miért halmoz fel valaki egész arzenált otthon, ha egyszer elkezdte gyűjtögetni a fegyvereket. Úgy van vele, hogy egy veszélyes világban egyszer szüksége lesz rá. Ahogyan a grundon, itt is a készülődés a lényeg – a végkifejlet pedig sajnos többnyire prózai és (ön)veszélyes.

S aztán akadnak olyanok is, akiknél tényleg elborul valami. A felhalmozott sérelmek, a paranoia vagy a valósággal való szembesülés pedig végül elsüti a gyártók által a színpadra helyezett fegyvert. Vagy az egész arzenált.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.