Elektrománc: mindennapi örkényi pillanataink a trolin

2018. január 13., szombat 14:56, frissítve: szombat 15:15

Nem tudom, kerül-e mostanában valami adalékanyag a chemtrailbe, amit Budapest belvárosa felett szórnak szét, de az utóbbi időben majd mindennap örkényi jelenetbe botlok a trolin. Szó szerint, mert bár a szovjet ZiU–9-esek helyett modernebb buszok járnak már, úgy tűnik, a fékezés ezeken az elektromos járműveken is kihívást jelent olykor.

A múltkor abból kerekedett szóváltás a sofőr és az utazóközönség között, hogy egy hátulról előrefurakodó hölgy megkérte a vezetőt, ugyan nyissa már ki neki az első ajtót, mert a busz végében lévő a jelzés ellenére csukva maradt. Egy sofőrnek, aki büszke a gépre, amit ural, ez a kérés az elevenébe vág. A jelzőrendszer bizonyára működött, tessék elfogadni, hogy magának tetszett a hülyének lenni, nem a gombnak, zárta rövidre a párbeszédet a trolivezető.

Az állampolgári elégedetlenség izzó zsarátnoka azonban fellobbant, és az engesztelhetetlen hatalmat képviselő sofőr felperzselésével fenyegetett. A zúgolódó utasok miatt az ajtót mégis nyitni kellett, hiába húzódott már ki félig a megállóból a csodaszép piros troli. Eközben egy taxis, aki nem tudott továbbhaladni a félig keresztben rekedt BKV-jármű mellett, irgalmatlanul dudálni kezdett. A trolivezető és a taxisofőr harsány eszmecserébe fogott – nem túl szép szavakkal. Az utazóközönség még feszültebbé vált. Mindkettejüket arra biztatta, hogy legott koncentráljanak inkább a forgalmi helyzet megoldására. A buszsofőr viszont felbőszült azon, hogy saját utasai elárulják, és nem számíthat rájuk, pedig értük küzd az utakon. Hátrafordulva velük kezdett kiabálni: ez már nem a Kádár-korszak, itt senki nem mondhatja meg, hogy ő mit csináljon, annak a rendszernek vége.

Eszembe jutott a ZiU–9-es. Elképzeltem, hogy mennyi sérelem érhette a vezetőket azokban az időkben, amikor még nagyon is megmondták nekik, mit csináljanak. Meddig kellett tűrniük némán, a sok úttörőnyakkendő és piros luftballon között a Városligetnél, vagy a Lövölde téren, ahol mindig hideg van, még május elsején is.

Már épp meghatódtam, amikor a csendből, valahonnan az alsó kategóriás állóhelyek külső setétségéből egy halk megjegyzés érkezett: „Uram, magának nem való ez a munkahely.”

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A troli erre dühösen meglódult, és vágtatni kezdett a Király utcán. Felrémlett, hogy majd fékezni is kell. Megmarkoltam a kapaszkodót.

Vannak persze utasok, akik megengedőbbek a sofőrökkel. Pár hete egy vak ember kért meg arra, hogy a gázpalackjával segítsek felszállni a végállomáson várakozó buszra. Muszáj volt nemet mondanom. Megpróbáltam elmagyarázni az egyre türelmetlenebb férfinak: propán-bután palackkal utazni a trolin, az minimum a terrorcselekményre való előkészület tényállása. A vak ember nem tágított, és megjegyezte: ugyan már, a sofőr nem néz oda, mert úgyis Fülest olvas. Nem sikerült meggyőznöm elgondolása helytelenségéről, kénytelen voltam otthagyni emberünket, de a Füles rejtvényújság említése ismét abba a korba repített, amikor még csillogó ZiU–9-esek hasítottak Budapesten. Most azt olvasom, hogy a BKK büszkén bejelentette, egy (azaz egy darab) buszon tesztelni kezdték az elektronikus jegyrendszert valamelyik távoli, dél-budai járaton. Csak pár év, és csipkártyával, morcos ellenőrhadak nélkül is utazhatunk föld alatt és felett! Ez mondjuk már negyedszázada megszokott a világ más nagyvárosaiban – hosszú évek óta Bukarestben is. A BKK-nál pedig eszébe jut valakinek időről időre, hogy nekünk is kellene ilyen. Pár évente csinálnak is belőle – na nem elektronikus jegyrendszert, hanem közleményt. Én azonban azt mondom, ne erőltessük azt, ami nem megy. A tömegvál (tömegközlekedési vállalat) vezetői, ahogy egyre inkább mindenféle vezető ebben az országban, a hetvenes években érzik magukat otthonosan. Tetszik nekik a kor kiszámítható rendezettsége. Ez van.

Majd az emberek is megszeretik. Mert nincs itt vége semminek. Én a trolit például kifejezetten kedvelem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.13.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.