Minimális tisztelet

2014. november 13., csütörtök 15:15, frissítve: csütörtök 19:04

Ahogy Kertész Imréből hirtelen hős lett az egyik oldalon, hősből számkivetett a másikon, az magyar sors.

Belegondoltak már abba, hogy miért olvashatatlan a magyar orvos receptje?

Minél messzebb járunk a világ szerencsésebbnek mondott, nyugati felétől, annál inkább rendkívülivé és másvilágivá válik két hivatás: az orvosé és az íróé.

Az orvosé, aki egy beteg társadalomban, a körülményekkel dacolva lesz gyógyító. Az ésszerűség papjává lép elő irracionális várakozások között. Ahol ezért törzsi boszorkánydoktornak kijáró tisztelet övezi: csodát várnak tőle, azt, hogy évszázadok alatt felgyűlt bajokat kúráljon ki egyetlen vénnyel.

És az íróé. Az íróé, aki látnokká válik. Az elveszett nemzedékek, elátkozott nemzetségek élő lelkiismeretévé, akitől kinyilatkoztatást várunk, sorsunk feltérképezését.

Vagy sorstalanságunkét.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A magyar orvos tragédiájával szembesülhetünk a rendelőkben, az elvándoroltakról szóló számadatokban, amely számok arról szólnak, ki mindenki látta be, hogy nem tud naponta csodát tenni. Az írókéval ritkábban, ezért szokatlannak, mi több, kényelmetlennek hat, amikor nem kérnek abból a szerepből, amit rájuk szabtak a magyar évszázadok.

Hogy Kertész Imre mennyire író és mennyire magyar, azt jól mutatja az a tanácstalanság, majd indulat, amelyet 2002-ben kapott Nobel-díja, majd az évek során sajtónyilatkozatai váltottak ki belőlünk. Mert – kérdeztük – miért nem kapott Kosztolányi vagy Márai? Miért nem értik Stockholmban vagy Berlinben az ezredévnyi magyar szenvedést, miért csak a XX. század egy szeletéét?

Mondhatni, csak: a Nobel-díj nem jár. Adható.

Kertész Imrével persze akadt még egy nagy gond. Nem éppen érezte jól magát a Kádár-rendszerben sem, ezért is hangsúlyozta, hogy "[...] a Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam, és aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent, és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni szakaszára emlékeztetett". (Élet és Irodalom, 2003. május 30.)

Arról a rendszerről szólt a könyv, amelyben gondolkodó emberek hallgatását fizetett semmittevéssel vásárolták meg, miközben lenézhették a lengyel piac zokniárusait: no lám, a tietek nem annyira vidám barakk, mint a miénk! Úgy hiszem, ezért érzi még mindig úgy a magyar értelmiség egy része, hogy az aczéli paktum, e mephistói alku alapján neki jussa van. És ha az államtól nem kapja meg, lisztet önt a szoborra, megafonnal érkezik a balettelőadásra.

Elég gondja a magyar kultúrának, hogy – az ízlést alakító, de megsemmisített polgárság és arisztokrácia híján, a már a rendszerváltás pillanatában megsemmisített magyar nagytőke nem létező támogatása híján – finanszírozása és morálja is a szocialista viszonyok között ragadt. (Nem létező mecénások nélkül persze még az alkotmányba vésett Magyar Művészeti Akadémiával együtt is jobb ha van ilyen mértékű állami finanszírozás, mintha egyáltalán nem lenne; megoldást erre a csapdahelyzetre nem tudnék mondani.) Viszont erre is igaz: ez sem jár. Nekem sem, neked se. Adható.

Ami járna, az a minimális tisztelet azok felé, akik letettek valamit az asztalra.
Igaz, Kertész Imrének ezt most a New York Times sem adta meg: az amerikai lap riportere, a napokban kiderült, tavaly interjút készített a Nobel-díjas magyar íróval. Csak éppen az amerikai újság azt nem közölte le. Az újságíró azt mondja, azért, mert nem gyűlt hozzá össze elég anyag a beszélgetés során, és meg sem írta azt. Kertész Imre szerint azért nem, mert mást mondott, mint amire az újságíró számított. Nem azt, amit New Yorkban hallani szerettek volna. Nevezetesen, Kertész Imre azt mondta, hogy Magyarországon ma nincs diktatúra. Ez pedig nyilvánvalóan nem vág egybe egyebek mellett Charles Gáti külügyi asztaltársaságának véleményével sem.

Vajon mennyiben különbözik ez az eljárás egyes, imrekertészező jobboldali lapok mentalitásától? Azokétól, akik tegnap nevét még kisbetűvel írták, ma meg elégedetten csettintenek: ej, megjött az öreg esze!

Semmiben.

Ezért igenis és legfőképpen kijár ez a minimális tisztelet a mostanság sok minden miatt érthetően elégedetlen, de meglehetősen túlhiszterizált baloldali vagy liberális magyar sajtótól is. Ez a sztori ugyanis nem feltétlenül a New York Timesról szól (azt csak feltételezni lehet, miért nem lett cikk egy felvett interjúból), hanem arról, ahogy egyesek az író augusztus 20-i kitüntetésére és most Kertész szavaira reagáltak (ez viszont tény). Azokról, akik számára elfogadhatatlan, hogy az író nem visszhangozza a vesztesek tragédiáját, nem akar innen minden kedden kivándorolni, és idős korára úgy fogalmaz: „a helyzet kielégítő”. Azokról, akik számára a kinyilatkoztató látnok emiatt hirtelen, „holokausztbohóccá”, vén hülyévé változott. Akik most úgy érzik, hogy a recept olvashatóvá vált, és nem tetszik nekik, amit rajta látnak.

Nos, tudták, hogy a magyar vény azért olvashatatlan, mert varázsige? A diagnózis itt ugyanis kit érdekel?

Az Átutazó blog további bejegyzéseit itt olvashatja.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.