Kutyaszorítóban: Weinstein és az új vadkanok

Tóth Szabolcs Töhötöm

Tóth Szabolcs Töhötöm

2017. október 14., szombat 09:55, frissítve: csütörtök 08:51

Harvey Weinstein vaddisznó. Erőszakoskodott, nőket támadott le és alázott meg: lehetőségekért ő is lehetőséget várt el. Lehetőséget, hogy a bugyijukon belülre kerüljön.

Ez a vaddisznó nem ismerte azt a szót, hogy „nem”, céljai eléréséhez éppúgy felhasználta áldozatai hiszékenységét és kiszolgáltatottságát, olykor becsvágyát is, mint a hatalmától való félelmet és fizikai fölényét. A gyengéket letarolta, riválisait tönkretette, kritikusait elhallgattatta.

Business as usual, mondhatnánk, miért ne működne így az a bizonyos szereposztó dívány egy olyan országban, ahol maga a hivatalban lévő elnök is úgy véli: „Amikor te vagy a sztár […] azt csinálsz, amit akarsz… elkaphatod őket a puncijuknál. Bármit.”

Miért érdekes hát annyira egy amerikai filmproducer ügye Donald Trump árnyékában?

Három okból is. Ez a botrány egyszerre napi politikai, egyszerre része az évtizedek óta dühöngő és immár Magyarországra is importált kultúrháborúnak, és olyan örök emberi kérdéskört is villanófénybe helyez, amit jobb híján a hatalom démoni vagy nagyon is emberi természetének szoktunk nevezni. Ez utóbbiban épp az a legizgalmasabb, hogy hiába volt itt feminizmus, hiába volt itt emancipáció, a nóta a régi. Szondi Lipót, aki majdhogynem egész életét a Weinsteinhez hasonló figurák, a „Káin-emberek” tanulmányozására szánta, így ír könyvében: „A veszély nem a Káin-emberek nagy száma társadalmunkban, hanem az, hogy éppen ők birtokolják a politikai, gazdasági, a művészeti és a tudományos élet legmagasabb pozícióit.” Róluk szól Balzac regényében (Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága) Lucien levele, róluk, akik „[…] mindennapi zsákmány nélkül nem lehetnek. Fölfalják a közönséges embereket, és fölhabzsolják az oktondik tallérjait. […] Gyöngéd lelkek felett rettentő a hatalmuk: magukhoz csábítják és szétmorzsolják őket.”

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A nők – sokszor kiszolgáltatottabbak lévén – különösen sokat szenvedtek az elmúlt egypár ezer évben Káin sarjaitól. De nem csak ők. Nézzünk szét. A munkahelyen. Az irodában. A guruk, pártvezérek és megváltóemberek között. Értik, miről beszélek.

Ami a kultúrháború színterét illeti, ez legalább ennyire izgalmas. Weinstein filmstúdiója, amely azzal alapozta meg sikerét, hogy a hollywoodi fősodortól eltérő, „független” filmekből csinált kasszasikert (legnagyobb találatuk kétségtelenül Tarantino volt), elég sokat tett az elmúlt két évtizedben azért, hogy megváltoztassa és meghatározza a húszas és harmincas generáció értékszemléletét, és nem utolsósorban a nőkhöz és a párkapcsolathoz való viszonyát is. Ha úgy tetszik, filmjeivel erős szerepet vitt az önálló nő vagy éppen a maszkulin társadalmat, a Káin-embereket párbajra hívó nő képének alakításában.

És tessék, kiderül, hogy Weinsteinnek vágyai kielégítésében szinte az egész Miramax-vezetés bűntársa volt. Végzetét pedig nem a Kill Billben látható szamurájnő, nem a girlpower teljesíti be: olyan nők hada tépi szét, akiknek többsége csak akkor emelte fel szavát, amikor Weinsteinnek gyakorlatilag már vége volt.

Harmadsorban a Weinstein-ügy politika. Elég említeni, hogy Michael Moore, Amerika élő lelkiismerete jelenleg is Weinstein pénzén forgat, de több korábbi filmje is a producer bábáskodásával készült. (Michael Moore – aki a fegyvertartástól a rozsdaövezetek zülléséig már majd minden ügyben tetemre hívta a konzervatív Amerikát – napokon át hallgatott, majd pénteken tette közzé Facebook-oldalán elítélő nyilatkozatát, amelyben arra szólított fel, hogy „ragadjuk meg ezt a pillanatot arra, hogy véget vessünk iparágunkban a nők bántalmazásának és zaklatásának”.)

Mivel Weinsteinről köztudomású, hogy bőkezűen támogatta a demokraták kampányköltségvetését, érthető, hogy a konzervatív–republikánus–teapártos tábor most megőrül a gyönyörtől. Saját Káin-embereik morális bukása után (Bill O’Reilly vagy éppen Trump) kéjesen követeli az elhatárolódást, Moore-tól is.

De miért kellett a végre ennyit várni? Hiszen Weinsteinről és sorozatos szexuális zaklatásairól a történetek sok amerikai szerkesztőségben 10-15 éve közszájon forognak (a The New York Times 2004-ben már elsüllyesztett erről egy alaposan kikutatott sztorit). A legtöbben mégsem írtak belőle semmit. Sokan azzal érvelnek, azért, mert eddig senki sem mert az áldozatok közül beszélni.

Ez nem tűnik meggyőzőnek. Inkább arról lehet szó, hogy Weinstein agyarait mára letörték. Tizenöt évvel ezelőtt a filmmogul az utóvirágzását élő amerikai lappiacon is kiskirályként viselkedhetett. Sztárokat épített fel, vagy döntött romba, opciós szerződéseket kötött a magazinokban megjelent riportok, történetek megfilmesítésére, megannyi bulvárújságírót tartott hadrendben – nem sokan kockáztatták volna, hogy karrierjüket tönkretegye befolyása és bosszúálló természete. Hallgattak a színésznők, hallgattak a modellek is, és félrenéztek a gyengék.

Csakhogy jött a Google, jött a Facebook, a hirdetési bevételeket elorozta, és ez a médiarendszer megrogyott. Így Weinstein hatalmi hálózatát is kikezdte az idő: új Áts Ferik érkeztek a grundra.

Új vadkanok.

(A cikk nyomtatásban megjelent változata még nem tartalmazta Michael Moore magyar idő szerint péntek késő este kiadott nyilatkozatát.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.14.

A szerkesztő ajánlja