Más, mint a Dallas pénteken

2017. február 3., péntek 10:30, frissítve: péntek 10:50

Volt idő, amikor sokan meg voltak győződve arról, hogy a tömegdemokrácia szónak van értelme. Úgy gondolták, a tömeg, mint a lomha földi béka, tehetetlenül görög a demokrácia felé. Végzete a szabadság, csak hagyják odaérni. A történelem végéhez. Okos emberek fejtegették: a dolgok a szabad állapot felé törekszenek, és a diktatúrák végelgyengülésben fognak kimúlni, ha elegendő Szabad Európa Rádiót, stencilgépet, videomagnót juttatunk szervezetükbe.

Az okos emberek mostanában viszont azt mondják, a történelemnek még sincs vége. A dolgok visszafordulhatnak, és hiába nézhetnek az emberek mindenhol CNN-t, olvasgathatnak The New York Timest, „fénymásolhatják” bejegyzéseiket a Facebookon, nem biztos, hogy ez a társadalmat az elképzelt jobb felé taszajtgatja.

Az is lehet, hogy ez sosem volt így.

Kezembe került a minap egy kutatás még 2009-ből. Holger Lutz Kern és Jens Hainmüller azt vizsgálta, hogy a nyolcvanas években mennyiben járult hozzá Erich Honecker rezsimjének széteséséhez az, hogy a keletnémetek a nyugatnémetek televízióját nézték.

A kutatáshoz egy egzotikus német intézmény anyagait használták fel. Az NDK-ban létezett egy állami közvélemény-kutató, amely rendszeresen szondázta a társadalmat, mérve rezdüléseit, kollektív lelkiállapotát. A totális állam a modern társadalomtudományt is használta, hogy megtudja, hogy érzik magukat az állampolgárok a bőrükben.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A Központi Ifjúságkutató Intézetet (Zentralinstitut für Jugendforschung) 1966-ban alapították. A német kérdezőemberek 1990-ig több száz kutatással gazdagították az ottani pártvezetés tudását. Az anyagok egyike egy felmérés volt 1988-ban arról, hogy az NDK-sok miként vélekednek a kommunista rezsimről.

A német szerzőpáros az adatok területi megoszlását vizsgálta, összevetve a számokat azzal, hogy az ország mely területein lehetett fogni a nyugatnémet tévéket.

Az eredmény megdöbbentő.

Ahol a vétel jó volt, ott nézték az imperialista televíziót a keletnémetek erősen. A tanulmány ismertet eseteket, amikor a lakók arra panaszkodtak az ingatlankezelőnél, hogy nem tudnak csatlakozni a „nemzetközi televíziók” vételét lehetővé tevő közösségi antennákra. Máshol népi kezdeményezésre gyűjtöttek pénzt ilyenek kiépítésére, és a rezsim jobbnak látta, ha engedi, hogy az állampolgárok a készülékek elé ülhessenek.

A két kutató úgy találta: minél jobb volt a nyugatnémet televízió vételi lehetősége, annál elégedettebbek voltak a keletnémet rezsimmel az állampolgárok. Vagyis jól tűrték a szürke keletnémet hétköznapokat, ha este egy másik világba menekülhettek.

A szerzőpáros nem hitt a szemének, ezért más számokat is megvizsgált: azt nézték, hogy hányan és hol nyújtottak be kilépővízum iránti kérelmet a hatóságokhoz. Ez akkoriban felért egy öngyilkossággal, hiszen az emigrálási szándékot jelezte, mégis akadtak megátalkodottak. A szám ott volt a legmagasabb, ahol nem lehetett fogni a nyugatnémet adásokat.

Persze lehet, hogy a bőrnadrágos bajor szórakoztatóipar teljesítménye volt riasztó, de az is elképzelhető, hogy egy forradalomhoz mégis kevés a videomagnó és a stencilgép. Ahhoz az is kell, hogy az emberek felálljanak a készülékek elől. Vagy megcsinálja a forradalmat helyettük más, mialatt nézik kedvenc sorozatukat és az alámondásos Rambót.

Amely a korábbi magyarázatok szerint a változás katalizátora volt. Pedig dehogy. Inkább az állandóság támasza.

Riasztó belegondolni: lehet, hogy Amerika hiába költött el az elmúlt évtizedekben milliárdokat a külföldi média támogatására. Az okos emberek, akik meggyőzték a törvényhozókat, hogy az lobbantja fel a szabadság lángját, nem jártak rosszul. Lett jó állásuk, egyetemi tanszékük, ügy, amelyért harcolhattak. Járhattak konferenciára. Csakhogy közben Amerika másik fele is forradalmasított. Elég, ha azt nézzük, a televíziós szórakoztatóiparban a sorozatoknak milyen reneszánszuk van, és hogy ezek a műsorok minden korábbinál több embert láncolnak a készülékekhez. Említhetnénk a számítógépes játékokat is: unatkozó kamaszok hobbijából gigaüzlet lett, és annyira megbabonázza – főleg – a férfiakat, hogy nemcsak a politikát, de barátnőjüket, feleségüket is elhanyagolják.

Mióta a Netflix és a Steam Magyarországon is elérhető, az illiberális állammodell felé törekvő Fidesznek sincs több félnivalója a nyugati médiától, mint Erich Honeckernek. Az izgágák és a reményvesztettek közül sokan amúgy is távoztak már. Akkor van baj, ha kevesebb van nyugati médiából. Ha kényelmetlenül sok fiatal áll fel a fotelből, és gondolja úgy, hogy találhat érdekesebb műsort a való világban. Aláírja például az olimpia elleni kezdeményezést, és népszavazni is elmegy.

A kormánypárti sajtó lejárató kampánya mutatja: a pártvezetés nem veti el teljesen a lehetőségét, hogy egy ilyen kiszavazó-show annak ellenére szárba szökkenhet, hogy egyelőre sok huszonéves izgalmasabbnak találja a Kártyavárat vagy a Trónok harcát. A digitális tévézés korában is előfordulhat: egyszer csak túl sokan vágják a párttagkönyvet lobogtató megmondóemberek arcába: „Olyanok vagytok, mint az apátok és az anyátok!”

A párt is tudja: ha így alakul, ahhoz nem sok köze lesz Soros Györgynek vagy az Amerika Hangjának. Az generációs katarzis lesz. Más, mint a Dallas pénteken.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.28.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.