Sivalkodók

2016. november 22., kedd 10:28, frissítve: kedd 10:52

Sivalkodik. Régen disznókra mondták. Mostanság főként liberálisokra. Mármint a kormánysajtó forradalmi hevületű munkatársai. Használják a szót ezek mellett balliberálisokra, szocdemekre, zöldekre, hatvannyolcasokra és bárkire, akiben a nyugati világot felforgató népmozgalom ellenségeit vélik felfedezni.

Jobboldaliakra is. Olyanokra, akik sajnálatos módon ragaszkodnak rögeszmékhez, amelyeket valaha polgári értékeknek, olykor csak józan észnek neveztek.

Ők mind nem haladnak a korral, ráadásul összevissza röfögnek.

Sivalkodnak. Ez nem egyszerű visongás. Igaz, József Attila is megidéz a szóval valamit az elérhetetlen idillből, amikor így ír: „mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek / sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg”. De most más a téma. Az, ahogy a szóban benne rejlik valami vészjósló, valami a közelítő tél rettenetéből. Mintha a meztelen rakás alatt már ott lapulna egy jóságos, de határozott tekintetű böllér kése.

Ha tehát eljön az idő, majd csend lesz, így végre nyugodtan foglalkozhat mindenki a dolgok előrelendítésével. A sivalkodókkal folytatott parttalan viták helyett.

Ám ha az ember ezeket a szövegeket olvassa, az a benyomása támad, hogy távolról sem tartunk még itt. Mert hát sok még a szenny és a buta beszéd. Például a romkocsmákban, ahol a búslakodó ártányok egyre és mindig sivalkodnak. Nem akarják abbahagyni.

A fazon a sarki pubból, aki kiborította fél Európát

Ez a vidéki Anglia teljes valószínűtlenségében áll most előttünk, afféle XXI. századi hobbitföldeként a globalizmus szorításában, amelynek lakóit Nigel Farage-nak sikerült leginkább megszólítania, és félelmeiknek hangot adnia. Tovább a cikkre.

 
Nigel Farage, az Európai Uniót ellenző legnagyobb brit párt, az Egyesült Királyság Függetlenség Pártjának (UKIP) elnöke egy kávézóban 2016. június 23-án
Fotó: Will Oliver
 

Pedig eljárt fölöttük az idő. Sok sivalkodó éppenséggel rá is szolgált arra, hogy eljárjon. Megbánni azonban már késő a sok nácizást, homofóbozást, orbánviktorozást egyfelől, az értékalapúzást, a szennymédiázást, az ügynökaktázást másfelől. Tudomásul kell venni, hogy a nagy világforradalom, amelynek sem David Cameron, sem Hillary Clinton, sem a jelöltségig sem jutó Sarkozy nem tudott ellenállni, elsöpri egyiket is, másikat is. Elsöpri a gyengéket, miközben az erősek, akik, mint tudjuk, „hajnalban kelnek, fát aprítanak, / isznak egy korty pálinkát, s így tovább”, már felemelték a zászlót (Nigel Farage a söröskorsót). És a brexit után alatta sok ezer ember vonul. Mit ezrek, milliók! Ahogy egy disznóügyi klasszikusban versbe szedte Orwell, „állatok Ír- s Angolhonban / S más hazákban, réteken”.

Elfogadom – bár megengedve, hogy talán lehetne rajta jobbítani másként is olykor –, hogy a régi világ megérett a pusztulásra, és mit számít eközben, ha páran még sivalkodnak. (Akárhogy is, nálam ez az ige az év szava lesz, ha lesz még év meg naptár – volt már forradalom, amely után aztán az sem lett), mert úgyis közeleg a tél. Ám valahogy nem megy ki a fejemből egy kép. Ezen a képzeletbeli képen egy másik egykori forradalmár, Ságvári Endre van, ahogy halála előtt pár perccel franciakrémest eszik egy budai cukrászdában.

Tudom, igazságtalan vagyok, hiszen fogalmam sincs, evett-e valamit is abban a cukrászdában tényleg, mielőtt betoppantak az államrendőrség nyomozói. És miért ne járhatna egy kommunista, akinek harminckét neve volt, cukrászdába szervezkedni? És miért ne lehetne a harminckettő Ságvári közül az egyik az, aki franciakrémest is eszik? Csipketerítőn.

Mégis befészkelte magát a fejembe, ott ragadt ez az igazságtalan kép. Lágy franciakrémessel a szánk szélén rohanni a forradalomba. Bele. Hogy később egy egész rendszer sziklaszilárd morális fundamentumává válhassunk.

Sokszor eszembe jut hát a kis budai cukrászda. A franciakrémessel és a csőre töltött stukkerrel. Most is, amikor a kormánysajtóban az aczéli típusú kijáró-benyaló kultúrpolitika újraépítői állami milliókból-milliárdokból, minisztériumokból posztolgatva, kitömött kutatóműhelyek ólmelegéből írogatva, budai törzshelyeiken jóféle krémeseket zabálva, másfél mázsás szőke boldogságban dagonyázva prédikálnak az elitek árulásáról, a fehér ember dühéről, a forradalomról, a sivalkodókról. A közeledő télről.

A pesti belvárosi értelmiségnek – sok kárt tett az is – hál’ istennek vége van. De itt jönnek ők, megkaptuk helyettük a budai napközis mozgalmárokat.

Pedig annyira szerettem volna hinni, hogy ennek a háborúnak, ennek a műfajnak, ennek a világnak, ezeknek vége. Hogy leáldozott itt nekik negyed százada.

De nőnek kifele a földből. Nőnek megint.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.