Tudja a fene

2017. február 26., vasárnap 11:22, frissítve: vasárnap 12:17

Az utóbbi hetekben, ahogy a fagy és a szmog foglyul ejtette a várost, gyakran eszembe jutott az emberöltővel ezelőtt írt cyberpunk regény első mondata: „A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.”

Jó, Budapesten nincs tengeri kikötő, mint William Gibson disztópiájában Csiba városban, de dermedt félhomály és szutyok volt ezekben a gusztustalan, hosszú napokban. Volt annyira, hogy az ember setét víziókat alkosson a jövőről, posztapokaliptikusakat, amilyenekben manapság a zombifilmek játszódnak, ahol mindent maga alá gyűr a túlélésért folytatott küzdelem.

Ami az 1984-es regényt, a Neurománcot illeti, az valóban látomásos és az azóta megvalósult jövőt idéző, nyomasztó antiutópia volt. Egy kegyvesztett hekker történetén keresztül mesélt virtuális és kiterjesztett valóságról, mátrixról és – bizonyos értelemben – állami funkciók magánkézbe szervezéséről is. Tette ezt akkor, amikor a legtöbb embernek még fogalma sem volt róla, mi fán terem a hekker, és nem volt Blackwater sem, amely cég magánhadseregként tevékenykedhetett Irakban. Persze a virtuális valóság mibenléte is csak húsz évvel később szivárgott át a populáris tudatba.

Szóval 1984-ben vagyunk, amikor még sehol sem volt a Wachowski testvérek idiotizmusba torkolló Mátrix-trilógiája. Igaz, egy évvel azután, hogy az első hekkeres hollywoodi film már berobbant az amerikai mozikba (Háborús játékok): egy tinédzser személyi számítógépével, betárcsázós modemen keresztül töri fel a Pentagon rendszerét, és majdnem kirobbantja a harmadik világháborút.

A filmnek a popkulturális hatásán kívül volt egy igen fontos politikai hozadéka: a The New York Times egy tavalyi cikke szerint Ronald Reagant annyira nyugtalanította, hogy a premier utáni első nemzetbiztonsági tanácskozáson felhozta a témát, és John W. Vessey vezérkari főnöknek szegezte a kérdést: elképzelhető, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténjen? A tanácskozás résztvevői megmosolyogták az elnök aggodalmát, de a tábornok azt ígérte Reagannek, hogy utánanéz. Vessey egy hét után már nem mosolygott: a film cselekménye nem is rugaszkodott el annyira a valóságtól. „Elnök úr – jelentette a tábornok –, a probléma sokkal komolyabb, mint gondolná.”

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Tizenöt hónappal később Reagan aláírta azt a nemzetbiztonsági direktívát, amely arra figyelmeztetett, hogy fel kell készülni a kormányzati számítógépek elleni kibertámadásokra, mivel a rendszerek sérülékenységét ellenséges szuperhatalmak és terroristák is kihasználhatják.

Tekerjük előre a filmet 32 évvel. Mit látunk? Orosz hekkerügyet a Trump–Clinton választási küzdelem során.

Aztán megint vissza. A Neurománc szereplőinek magánya, elhagyatottsága a számítógép világába menekülő tinédzserek szobáját idézi, ahol mintha a külvilág csak néha villanna fel. A lehúzott redőny lamelláin keresztül.

„Olyan vagyok, mint minden hekker [...], egy kicsit autista” – fogalmazott emlékirataiban Julian Assange. (És ahogy a régi időkről ír, az valóban olyan, mint a Mátrix teremtéstörténete: Amikor a hekkerkedést kezdtem, akkor csupán egy réteggel voltunk a puszta vas felett – utal a mondat egyszerre a Teremtés könyvére és a gépi kódú programozásra, amikor még nem álltak a programozó és a gép közé kényelmesebb, de a processzor közvetlen kódolását már nem támogató programnyelvek.) Nem tudom, olvasta-e tinédzserkorában William Gibsont, de biztosra veszem. Régóta gyanakszom, hogy Assange egyébként helyenként szimpatikus kiberanarchizmusa csak részben következménye némileg hányattatott gyerekkorának. Sokkal inkább meghatározhatták gondolatvilágát a magányos tinédzserek fantáziái, olvasmányélményei.

Ez a kamasz mégiscsak világpolitikát csinált. Ha nem is egy betárcsázós modemmel, de széles sávú interneten. Ronald Reagan rémálma valósággá lett.

Gondolta volna akkor valaki? Gondolta a fene.

De hogy jön ez az egész a szmoghoz, a hideghez, az apokaliptikus víziókhoz? A budapesti nukleáris télben felrémlett előttem, milyen nehéz megmondani, mikor kezdődik el valami abban a nehezen szétszálazható szövetben, amelyet úgy hívunk: történelem. Azért is jutott ez eszembe, mert mostanában egyre-másra futok bele cikkekbe, elemzésekbe, amelyek a nagy gazdasági világválság és a második világháború közötti időszakhoz hasonlítják jelenünket. Az összevetés a 2008-as pénzügyi világválsággal kapott ismét erőre, aztán a menekültválság, az autoriter megoldások iránti választói igény erősödésével, majd Donald Trump elnökké választásával egyre aggódóbb írásokban bukkan fel.

A kétezres évek elején az amerikai elemzőknél főként a kínai államkapitalista modell gazdasági sikerei keltettek félelmet (Kína felemelkedése egy alapvető hayeki doktrínát kezdett ki, hiszen az egyéni szabadságot elvető rendszer elképesztő növekedést produkált). Manapság az illiberális, autokratikus állammodell az elemzők félelmének alapja.

Vajon tényleg egy nagy háború előestéjén találjuk magunkat, és korszakunk kísértetiesen hasonlítana a harmincas évek második felére, amikor Amerika is elbizonytalanodott a demokrácia sikerességében?

Nem eszik olyan forrón a kását. A történelem arra is tanít, hogy az analógiák sokszor igen félrevezetőek. Nagyon kevesen – vagy senki sem – ismerik fel a pillanatot, amikor új korszak van születőben. A leggyatrább politikai elemzéseket általában történészek írják.

Most, hogy kisütött a nap, és talán elkezdődik valami, amit tavasznak hívunk – a szmognak is vége –, az utcán bandukolva én is inkább arra jutok: tudja a fene.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.25.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.