Az idegenvezető

2015. január 7., szerda 12:08, frissítve: hétfő 11:29

Néhány szó a szent hegyen való kinyilatkoztatás esélyeiről, és arról, hogy a fű kinő utánunk.

A következő történetnek két tanulsága van.

1. Van úgy, hogy a hegy szelleméről kiderül, csak egy turisztgájd.

2. Ne próbáljunk meg udvarolni egy fűcsomóval.

Aznap délután az asram hátsó, hegyre néző kertjében tébláboltam egy fényképezőgéppel, így bárki láthatta, hogy turista vagyok, a tanácstalanabb fajtából. Itt rögtön megint két dolgot kell megjegyeznem:

1. Az asram egy jól körülhatárolható tér, épületegyüttes Indiában, amelyet lelki-szellemi elvonulás céljaira létesítenek, kezdetben rendszerint egy-egy nagyobb hatású tanító körül.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

2. A kérdéses asram esetében ez a tanító Ramana Maharsi, aki a XX. század első felének nagy hatású remete tanítója volt Indiában, és akinek asramjából ösvény nyílik az Arunacsálára, amely a hindu hagyomány szerint az egyik legszentebb hegy.

Tehát ahogy ott fényképezgettem, odalépett hozzám egy szikár, majdnem Gandhi-bajuszos indiai, és beszédbe elegyedett velem. Sietett megjegyezni, hogy ő mindennap reggel négykor felkaptat a szent hegyre, különféle, misztikusnak tetsző gyakorlatokat végez odafönn, és hogy ezt amúgy pazar dolognak tartja. Diszkréten megosztotta velem azt is, hogy kitűnő helyeket ismer a hegyoldalban a meditációra, ha akarom, mutat egyet nekem is.

Kisvártatva már a nyomában voltam, ő pedig ment, mit ment, szinte repült előttem. Valóban a beavatottak biztonságával lépkedett a köveken, alig bírtam vele lépést tartani.

Felkaptattunk az első emelkedőn, átvágtunk egy tisztáson, ráfordultunk egy ösvényre, egy szó mint száz, suhantunk a vadonban, mint partizánok háború idején.

Ahogy így próbáltam beérni igencsak fürge vezetőmet, egyre nagyobb szabású gondolataim támadtak. Az egy percig eszembe sem jutott, hogy a következő kanyarban esetleg kiszakítják kezemből fényképezőgépem, és lelöknek a szakadékba. Inkább azokat a beszámolókat idéztem fel magamban, hogyan találták meg itt nyugati zarándokok mesterüket látszólag véletlenül.

Néhány perc elteltével a majdnem-Gandhi-bajuszos mitikus hőssé vált szememben, aki, most már ez bizonyos, hamarosan kinyilatkoztatást tesz majd a hegy tetején, ami után nekem már nem is lesz más tennivalóm, mint hazavinni a tanítást, akár valami szuvenírt, amit az ember aztán ki sem mer tenni otthon a vitrinbe.

Mire gondolataimban az előttem szökdelő már-már Illés prófétává változott, aki a mennyekből érkezvén álruhában járja a vidéket megfelelő tanítványok után kutatva, megálltunk pár gömbölyded szikla mellett, amelyekre rámutatva vezetőm azt mondta: ezeken a köveken ülve meditált reggelente a szent életű Maharsi. Még szólott pár mondatot a nagy tiszteletben álló, a földi porhüvelyét immár hatvanöt éve hátrahagyó szent emberről, majd intett kezével, járuljak a sziklához.

Lehajolt és kitépett egy fűcsomót. Odaadta, szagoljam meg a szétmorzsolt fűszálakat. Én így is tettem, és mennyei, fűszeres illatot éreztem, közben azon csodálkoztam, miként nem vettem észre, min is tapodok itt nap mint nap. Valóságos teafűrét, mit rét, pázsit ez! Illatozott az egész határ!

A kinyilatkoztatás azonban csak nem akart megtörténni. Mielőtt magamhoz tértem volna, emberünk megszólalt.

– Nagyon szegény vagyok – mondta, és én egycsapásra visszatértem az elíziumi mezőkről a kéregetők Indiájába. – Dollár, dollár – tette hozzá nyomatékul.

Felsóhajtottam. Nem kellett tovább magyarázni, rögtön tudtam, hogy nem beavatás, csak némi kéretlen szolgáltatás részese lettem. Keresgéltem kicsit a pénztárcámban, a zsebemre mutatva mondogattam, hogy Kelet-Európa, meg hogy nekem sincs sok, majd előhajtogattam harmincöt rúpiát, és a kezébe nyomtam. Vezetőm boldogan tette zsebre a pénzt.

De ha már így alakult, beszélgettem vele kicsit: hol lakik, miből él, mit csinál itt nap mint nap. Biztos, ami biztos, kattintottam róla egy képet is a sziklánál. Füzetembe büszkén írta fel nevét és mellé foglalkozását: „tourist guide”.

A turisztgájd
A turisztgájd
Fotó: Tóth Szabolcs Töhötöm / MNO

 

Elbúcsúztunk. Ő amilyen ruganyos léptekkel jött, úgy távozott, várta már a többi gyanútlan kuncsaft. Én a fűcsomót papírba csomagoltam és eltettem a táskámba. A táskámat a vállamra vettem, és némileg zavarodottan lesétáltam a hegyről.

Lent a kertben találkoztam azzal a lánnyal, akivel szívesen lógok itt együtt. Odaültem mellé, és büszkén mutattam új varázsszerzeményem a misztikus-rejtélyes Indiából: a fűcsomót. Kicsomagoltam a papírból, és magabiztosan szólítottam fel:

– Szagold csak meg!

A lány az orrához emelte a fűcsomót.

– Fű… – mondta némileg bárgyú szőkéül, hangjában értetlenséggel.

Magabiztosságom eltűnt. Gyanakodva vettem vissza a csomagot.

Beleszagoltam. A fűszeres, mennyei illat eltűnt, talán sosem létezett. Egyszerű, közönséges fűszálakat tartottam a kezemben, olyanokat, amelyeken valószínűleg az itteni girhes szent tehenek is unottan lépnének át.

Zavartan visszacsomagoltam a szikkadt gazt.

– Fű – mondtam kicsit bizonytalanul.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.