Várakozás

2017. december 24., vasárnap 09:56, frissítve: vasárnap 10:25

A tetszik kultúrájában élünk. Ebben az igében sok minden benne foglaltatik – az is, hogy nem tehetünk igazán arról, mit tartunk tetszetősnek. Megtörténik velünk az üveggyöngy játék anélkül, hogy a káprázaton túlra hatolnánk, aztán ellépünk tőle, mielőtt megismernénk vagy felismernénk vonzódásunk tárgyát.

A tetszelgés ezért, különösen a közösségi média korában, iparággá vált: hogyan gyűjtsünk még több csodálatot, miképpen vehetnénk rá embertársainkat még egy kattintásra, mintegy akaratunkon kívül. Eladni szeretnénk, legfőképpen magunkat, és ebben talán a Facebook csak újabb terepét nyitotta annak az igyekezetnek, ami évezredek óta sajátunk.

Lájkvadászunk.

Olaszországi utazása idején, 1937-ben Albert Camus, lenyűgözve a középkor „firenzei primitívjeinek” perspektívát még kevésbé ismerő képeitől, ezt írta naplójába: „[…] már elfelejtettük, hogyan kell meglátni egy arc lényegét. Mi már nem nézzük kortársainkat, csak azt fürkésszük bennük, ami eligazít felőlük”. Majd pár bejegyzéssel később a tetszeni akarásról elmélkedve megjegyezte: „Valahányszor engedünk (engedek) a hívságoknak, valahányszor azért gondolkozunk és élünk, hogy »megjelenjünk«, árulást követünk el. […] Nem szükséges kiszolgáltatni magunkat az embereknek, csak azoknak, akiket szeretünk.”

Észrevesszük-e mindeközben akár csupán azokat, akik a közvetlen közelünkben állnak? Őket a legnehezebb, ahogy a firenzei utcán Camus-nek is idő kellett ahhoz, hogy felismerje a primitívek arcát. – Elmentem mellette – mondjuk, és azt értjük ezalatt, hogy földre szegezett tekintettel, az arcot meg sem vizsgálva ejtjük ki emlékezetünkből azt, akit elénk sodort az élet.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Szergej Dovlatov orosz író tesz egy kaján megjegyzést Puskinland című regényében, amikor Puskin barátja, Alekszej Vulf naplóját említi: „Puskinról barátian, olykor leereszkedően írt. Lám, a közelség, mely elhomályosítja a látást. Mindenki előtt világos, hogy a zseniknek is vannak ismerőseik. De ugyan ki hiszi el, hogy az ismerőse tényleg zseni!?”

„Nem fognak elismerni, csak ha felismertek” – veti oda barátjának levelében Seneca, amikor arról ír, milyen „aljas eszközökkel” keresik az emberek a népszerűséget, és óva int a tömeg elismerésétől. Ám ismervén Néró tanítójának kacskaringós életútját, nagy kérdés, hogy a mai kor Senecái nem épp egy Facebook-posztban osztanák-e meg ezt a bölcsességet. (Nem akarom magam a szellemóriáshoz hasonlítani, de ezt teszem én is ezzel a cikkel, aminek az alján ott a lájkgomb.)

A sokféle tetszés és felszínes elismerés közepette a félelmünk attól, hogy nem ismerjük fel azt, akire valóban várunk, úgymond sok évezredes. Klasszikus és zsidó-keresztény figyelmeztetés a hiába virrasztókról szóló példabeszéd, akik várakozását elnyomja az álom. „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt” – szól János arról, akinél jobban más nem volt jelen, mégsem vett róla tudomást szinte senki, miközben mindenki rá várt.

Várakozásainkkal rendszerint az elképzelt messzibe tekintünk, a közelt homályosan látjuk. Vannak áldott pillanatok, amikor felemeljük a tekintetünket. Lehetnek olyanok is, amikor bőrünkön kell éreznünk: kényszerből, pokoli módon érkezik a felismerés mindennap. Márai Sándor 1947-es naplójában jegyzi meg, hogy a háború után a „Rókus” megint megtelt öngyilkosokkal. „Az emberek kibírták a világháborút – írja –, az ostromot, Auschwitzot, s aztán egyszerre úgy érzik, nem tudnak tovább élni, mert Mariska nem jött el délután négykor.” Márai sokat viaskodott a csodával. A szentek zarándokok által összenyálazott szobrainak profanitásával. Talán a csoda tényleg nem itt kezdődik. Hanem ott, amikor csak egy kicsit, így a fellobbanó gyertyák villanófényében, ki tudunk lépni a távol miatt érzett szorongásainkból, és közelre is tekintünk. Felismerjük, megismerjük a körülöttünk állókat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.23.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.