1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

2018. április 11., szerda 06:00

A Magyar Nemzet újságírói a Globus Nyomda szedőtermében, az ólomszagot ontó rotációs körforgó gép mellett gyülekeztek. Pontban éjfélkor behelyezték az utolsó ólomhengereket, felzúgott a hatalmas vasszerkezet, nem sokkal később már ontotta magából az első példányokat. A gépet aztán leállították, a festéktől még nedves újságoldalakat a mester átnyújtotta Pethő Sándornak. „Hoc opus, hic labor est” (Ez a feladat, ez a küzdelem) – idézte Vergiliust Pethő. 1938. augusztus 25-e hajnalán így indult útjára homlokán a 12 pont betűivel a Magyar Nemzet. 

Fáj az emlékezés, a nagyapámtól hallott történet felidézése. Tegnap bekövetkezett az, amitől szíve mélyén mindenki tartott, ha a lélek nem is vitte rá, hogy hangosan kimondja. „Megszűnik a Magyar Nemzet” – röpítette világgá a hírt az internet. Aztán arról értesültünk, hogy tárgyalások zajlanak a lap újjászületéséről. Akármilyen fordulatot vesznek is az események, az bizonyos, hogy a Magyar Nemzet fontos korszaka a mai nappal lezárul. A történelem vihara kétszer ítélte hosszabb hallgatásra lapunkat. Először 1944 márciusában. A németek bevonulását követő napokban a Gestapo emberei feldúlták a szerkesztőséget. A munkatársak közül Parragi Györgyöt Mauthausenbe, Baráti Huszár Aladárt Dachauba deportálták, Lendvai Istvánt a nyilasok verték agyon. Másodszor a magyar forradalmat eltipró Vörös Hadsereg budapesti bevonulása némította el 1956 novemberében a Magyar Nemzetet.

A hadra kelt idő most újból végigsöpört rajtunk. A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat 2018 áprilisában. Pethő Sándor szavai metsző pontossággal adják vissza jelenlegi helyzetünket: a szószék „hirtelen, egy titokzatos földrengés érintésére omlott össze alattunk”. Az alapító főszerkesztő ezt az első szám beköszöntő vezércikkében írta, korábbi napilapja, a Magyarság váratlan szélsőjobboldali pálfordulására utalva. A sors különös fordulata, hogy Pethő keserű szavait az utolsó számban dédunokája kénytelen idézni.

A búcsú pillanataiban eszembe jutnak elnémított lapunk nevezetes korszakai. A háború előtti, a legszebb, amikor a Magyar Nemzet az elsők között rántott kardot az embertelen eszmék elleni küzdelemben. Reményt adott az üldözötteknek, bátorította konzervatív-liberális olvasótáborát. A koalíció éveiben már a hatalomra törő kommunistákkal szemben, a polgári világ megőrzéséért folytatta a harcot, hogy azután elszürkülve-kiüresedve élje át a legkeményebb Rákosi-időket. Ám még akkor is sikerült búvópatakként megőriznie valami keveset a Magyar Nemzetnek régi önmagából. Aztán felidézem a többit: ötvenhat forradalmi számait, a hetvenes-nyolcvanas évek másodvirágzását és azt a szerepet, amelyet a Magyar Nemzet a rendszerváltozás motorjaként 1988 és 1991 között betöltött.

Korszakhatárra érkezve most már nyugodtan idesorolhatjuk a 2015 februárját követő időket is. Hogy mi volt a titka a Magyar Nemzetnek a négy évtizednyi kommunista diktatúra idején, amelyben élete felét kénytelen volt leélni, mit jelentett a New York-palota második emeletén lakó szerkesztőséghez tartozni, azt érzékletesen fogalmazta meg lapunk egykori munkatársa, Javorniczky István: „1976. október elsején teljesült akkor már erős vágyam: az akkor legtekintélyesebb magyar napilap, a Magyar Nemzet pályakezdő újságírója lettem. A Magyar Nemzetnél dolgozni akkoriban rangnak számított. A szakmán belül és kívül egyaránt másképp néztek az emberre, ha azzal kért interjút valakitől, hogy ettől a laptól jött. A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől.”

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A méltatlan történelmi helyzetek fogságából a Magyar Nemzet előbb-utóbb mindig kiszabadult. Ne feledjük, azért is, mert szerencsére akadtak olyan munkatársak, akik hittek a változás lehetőségében, hogy Pethő Sándor lapja visszanyeri régi fényét. Ugyanebben hittünk mi is, amikor 2015. február 6-án, ezen a groteszk, csúfondáros eseményekben bővelkedő napon megszabadulva az egyre fojtogatóbb gyámkodástól, új munkatársakkal kiegészülve visszatértünk hagyományainkhoz. Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain, ahogy Pethő Sándor írta 1938-ban, ettől a pillanattól kezdve valóban nem volt más korlátja, „mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk”.

A Magyar Nemzet 2015 tavasza óta ostromlott várhoz hasonlított, a hatalom a nagy múltú lap elpusztítására törekedett. Munkatársait máig hívogatták a kormányzati sáncok védelmében dolgozó orgánumoktól, arra biztatva őket, hagyják ott az újságot. Ígértek vagy fenyegetőztek, ahogy éppen dukált. Mi lassan megszoktuk a ránk rakott terhet. Megtanultunk árnyékban élni. Ahogy lapunk legendás színikritikusa, Mátrai-Betegh Béla írta a hetvenes években: „Ezerszerte inkább árnyékban élni, mint kiszáradó, elkérgesedő érzelmekkel sütkérezni a napos oldalon, kíméletlen, erőszakos, kegyetlen és elvakító fényben.”

A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó. Akit nem hagyhatunk cserben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.11.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.

Sasvári Péter

Magyar Titanic(ok): a Drina és Sophie

Április 7-én volt az évfordulója egy kevésbé ismert, magyar vonatkozású hajókatasztrófának.