Bayer Zsoltnak és Schmidt Máriának a szobrokról is az iszlám jut eszébe

2017. november 23., csütörtök 20:28, frissítve: péntek 13:35

Hogyan vannak hatással a történelemszemléletre a köztéri szobrok, miért bontanak polgárháborús szobrokat Amerikában, és milyen szobroknak kellene még elkészülniük Magyarországon? Egyebek között ezek a kérdések is szóba kerültek az Örökség Kultúrpolitikai Intézet idei utolsó pódiumbeszélgetésén a budapesti Akváriumban, ahol Schmidt Mária, Bayer Zsolt és L. Simon László rajzolt ívet arról, hogy hogyan lakta be a kommunistátlanított közterületeket a konzervatív emlékezetpolitika. Bár adta volna magát, hogy a felek a szoborállítás és -döntés témáját mintegy megfűszerezve, a hazai politikai szekértáborok eltérő történelmi narratívái mentén elmerülnek a belpolitika bugyraiban, a jobbikozás-momentumozás ezúttal elmaradt. Volt azonban szobormustra, elsőként Kun Béla, Hóman Bálint és Lukács György, végül a franciaországi Ploermel városának II. János Pál pápa emlékműve.

A szoborról Bayer Zsolt állításával ellentétben még nem szedték le a keresztet, bár erről egy bírósági ítélet rendelkezik. A magyar és a lengyel hatóságok is jelentkeztek a szoborért, de a helyi polgármester, Patrick Le Diffon a Magyar Idők kérdésére közölte, hogy a pápa szobra a városban marad.

Egy fémdarab képes megszemélyesíteni politikai hitvallásokat, vitákat – helyeselt Bayer Zsolt a moderátor azt firtató kérdésére, hogy vajon miért olyan fontosak a köztéri szobrok, miért kerülnek időnként ádáz viták kereszttüzébe. Aztán azon merengett, hogy VV Aurelio vagy más reality-sztár sokkal ismertebb, mint bármelyik szobrász, viszont ha híre megy egy-egy szoborállításnak, ellene vagy mellette kritikus mennyiségű tömeg képes összegyűlni. Aztán rögtön bedobta, hogy a marxista filozófusnak, Lukács Györgynek miért lehet szobra, az oktatási miniszternek, Hóman Bálintnak pedig miért nem.

A válaszadást a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Schmidt Mária vállalta magára, aki kicsit messzebbről kezdte. Szerinte a nyugati világban a múlt negligálása zajlik, a véleményvezérek a tudás kizárólagos birtokosaként mutatkoznak. A narratíva lényege, hogy ne lehessen kimondani, hogy a kereszténység és a nemzetállam érték; ez a liberálisok szerint bűn, a kereszténység inkvizíció, a nemzeti szuverenitás akadály, a nemzetállamok pedig eddig csak háborúkat szítottak. „A probléma az, hogy ezt a magának kizárólagosságot követelő internacionalista narratívát a keleti blokk pont negyvenöt éven át próbálta ki, és már nem kérünk belőle.” A Hóman-szobor fel nem állítása pedig azt mutatja, hogy egy váltás a mai napig nem történt meg, nevesül az, hogy a nyugati elit azt a narratívát nem tudja elengedni, miszerint nyertesei és vesztesei vannak a második világháborúnak, legitimációjukat még mindig a második világégéshez kapcsolják – emlékeztetett. „Az EU-ban, Amerikában még mindig ez számít, és ez nem normális dolog. Ezt talán el kéne engedni” – összegzett.

L. Simon László az elkészült, de fel nem állított Hóman-szobor ügyét csak annyival kommentálta, hogy valóban nem várt identitásviták kereszttüzébe került. A szoborállítás abszolút negatív példájaként viszont az aradi vértanúk Aradon látható, nem eredeti helyére visszaállított szoborcsoportjának sorsát említette. „A tér a megosztottság tere, nem segíti a megbékélést.” A közelmúlt nagy szoborvitái közül még kiemelte a Felvonulási téren látható 1956-os emlékművet, amelynek nonfigurativitása rengeteg ellenérzést szült a konzervatív táboron belül is. „Sok fideszes aktivista szemében szinte árulásként hatott, hogy a nonfiguratív művet a védelmembe vettem. De így működik a leegyszerűsített nyilvánosság” – tette hozzá.

Több alkalommal is szinte kínálta magát az alkalom, hogy valamelyik hozzászóló megemlítse Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész tárgyban íródott fontos művét, a Haza mint kertet. De mint ahogy az aktuálpolitizálás, ez is elmaradt, pedig a neves kutató a könyvben nem kevesebbet állít, mint hogy minden nemzet bír szimbolikus terekkel, amelyeket szobrokkal laknak be azok a népek, amelyek épp az adott területet uralják, és részint ilyen módon adnak narratívát a térnek. Például a csehszlovák állam megalakulásakor is az első teendők között szerepelt Mária Terézia szobrának, Fadrusz János alkotásának a ledöntése Pozsonyban.

A nyári amerikai szobordöntő mozgalom a polgárháborús Lee tábornokot szemelte ki magának, de Bayer szerint elképzelhető, hogy hamarosan az alapító atyák szobrainak eltávolítását fogják követelni „az esélyegyenlőség és a tolerancia nevében”. Az Echo TV véleményvezére szerint míg a protestantizmus, a felvilágosodás és a liberalizmus hármasa régen a leghaladóbb eszmerendszert képviselte, ma ebből annyi maradt, hogy „döntsük le Lee tábornok szobrát, az egyetemeken safe space-t követelnek, és Shakerpeare-t cenzúráznak”.

Mindegyik hozzászóló egyetértett abban, hogy a fejlett világban a történelem újraírása zajlik, a hagyományhoz való új viszony keresése, és ennek része a francia Ploermel kisvárosában található II. János Pál-szobor. „Micsoda rikoltozás lenne, ha valahonnan a félholdat vennénk le” – mondta Schmidt Mária, aki a nyelvi szempontból is megvilágította a problémát: „keresztényellenes”, de „iszlamofóbia”. Mintha ez utóbbi betegség volna, tehát az az ember egyben beteg is, aki kritizálja az iszlámot – érvelt.

A talán legemlékezetesebb, legintenzívebb magyar szoborvita értelmezése sajnos elég rövidre sikeredett. A német megszállás áldozatainak Szabadság téri emlékművét L. Simon László álvitának nevezte. „A holokauszthoz való viszonyunk ugyanaz, mint a másik oldalnak, és aki mást állít, azt vissza kell utasítani. Méltatlan volt a körülötte lévő hisztéria.” Az akkori kulturális államtitkár szerint az egész szoborállításba egyetlen hiba csúszott, a kormányhatározatból kimaradt az áldozat szó.

Végezetül a három közszereplő közül kettő elárulta, milyen szobrokat szeretne még látni idehaza. Schmidt Mária Donáth György néhai országgyűlési képviselő egyszer már majdnem felavatott, de a tiltakozás hatására elszállított budapesti szobrának újbóli felállítását javasolta: Ennyi járna neki. Bayer Zsolt azt mondta, a magyarság ezeregyszáz éve a sok megpróbáltatás ellenére sikersztori, ezért egy magyar megmaradás emlékművet látna szívesen. L. Simon László azzal ütötte el a kérdést, hogy ő már annyi balhét szenvedett el szoborállítások kapcsán, hogy inkább nem mond példát. 

 

 

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.