Feltérképezetlen föld alatti járatok Kőbányán

2013. szeptember 9., hétfő 05:39, frissítve: hétfő 13:27

A kőbányai Magyar–szovjet barátság park nevét a rendszerváltás után Óhegy parkra változtatták, és a nagy testvér szeretetteljes törődését hirdető szobrot is elszállították. A park alatt, a mélyben azonban folytatódott több ezer köbméter szemét lebomlása, amely 2004-ben halálos áldozatot követelt. A szeméttömeggel ma is vájárok küzdenek.Elsősorban műanyag zacskók és konzervdobozok maradványait lehetett felismerni a földrögök közt, de a bányászok elmondása alapján a női harisnyától kezdve az óvszerig már mindent találtak Kőbányán, az Óhegy park alatti pincejáratokban.

Tizenhat méterre a föld alatt műszakonként négy vájár dolgozik itt napi tizenkét órában, hogy feltöltsék a katlan nevű rész alatt húzódó üregeket, míg egy társuk a föld felett vigyázza biztonságukat. A nagyjából egyhektárnyi területet érintő, augusztus közepe óta zajló műveletet a közbeszerzési eljáráson kiválasztott Geoda Kft. szakemberei végzik el.Sokan már a helyiek közül sem emlékeznek arra, hogy miért került ki a felszínen a területet elzáró, halálfejes táblákkal „díszített” kerítés, amelyet a terv szerint legkésőbb októberben elbontanak. Így a park egyelőre lezárt részén található dombot elméletileg akár már ezen a télen ismét birtokba vehetik a szánkózók, több mint nyolc évvel az után, hogy egyik este háromnegyed kilenc tájékán a föld elnyelt egy arra sétáló férfit. A szovjet–magyar barátság utolsó áldozata a tragédia idején a kutyáját sétáltatta.

Annyit mondott: úristen!

– Ha én sétálok azon az oldalon, én halok meg, de lehetett volna ott egy gyerek is – idézte fel a szomorú esetet az elhunyt 63 éves férfi barátnője, akivel közösen sétáltattak kutyát a végzetes napon. Aznap este olyan szorosan lépkedtek egymás mellett, hogy akár kézen fogva is mehettek volna. Az asszony egy ponton lehajolt, hogy pórázra tegye a kutyát, aki valamiért különös módon sétájuk alatt nem volt hajlandó hosszabb időre eltávolodni a gazdájától. Mire Smáller Istvánné, Zsuzsa felegyenesedett, párját már elnyelte a föld. „Csak annyit hallottam, hogy azt mondja: úristen! Láttam, hogy a mélyben még megpróbál felállni, de nem sikerül neki. Aztán már csak csend volt. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy utána kéne mászni, de végül nem tettem meg, mert féltem, akkor nem találnak ránk a mentőszolgálat munkatársai.” Emlékei szerint amikor a szakemberek megérkeztek, szinte azonnal közölték vele, hogy élve biztosan nem hozzák ki a férfit, de csak akkor fogta fel, hogy meghalt a párja, amikor kiemelték holttestét.Zsuzsa korábban a Jászberényi úton dolgozott egy a téglagyárban, s egy lakásvásárlási akció révén költözött 1982-ben Kőbányára. Bár a baleset után fel sem merült benne, hogy elköltözzön, éveken át nem ment a park közelébe. A gazdátlanná vált kaukázusi juhászkutyát még aznap este hazavitte barátja volt feleségéhez.A család a baleset után fájdalomdíjként tízmillió forintot kapott az önkormányzattól.

Szemétalapú barátság

A 2004-es balesetben elhunyt férfi hat métert zuhant, halálát azonban nem az esés, hanem fulladás okozta. Ennek a magyarázata az a kommunális szemét, amelyen az eredetileg Magyar–szovjet barátság parknak nevezett zöld területet kialakították. Egyes városi legendák szerint kifejezetten központi felszólításra, a park létrehozásának céljából hordtak oda a pestiek mindenfajta háztartási hulladékot. Verbai Lajos, a kerület korábbi polgármestere, a Kőbányai Helytörténeti Gyűjtemény jelenlegi vezetője ugyanakkor ezt nem tartja valószínűnek. Szerinte a zöld területet eleve szemétlerakón alakíthatták ki úgy, hogy a tizenhárom-tizennégy méter vastag hulladékra egy méter vastagságban termőföldet hordtak. Az elvtársak a két ország közti bajtársiasság jegyében 1973. február 13-án, Budapest „felszabadulásának” 28. évfordulóján, egyben Pest, Buda, Óbuda egyesülésének és Kőbánya kerületté válásának centenáriumán ünnepségsorozat részeként kezdték el a park kiépítését. Korabeli dokumentumok alapján ez alkalomból nem kevesebb, mint tízezer ember gyűlt össze, a tömegek mozgatására külön gyalogosra és gépkocsira megalkotott gyülekezési terv is készült. A mozgatási keretszámok alapján az Orion elektronikai cégnek nyolcszáz, a finommechanikai vállalatnak kilencszáz, a sörgyárnak hatszáz, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetségnek, azaz KISZ-nek háromezer embert kellett delegálnia az eseményre.

A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia tanszéke és a budapesti kertészeti vállalat vállalta a tereprendezési és csatornázási tervek elkészítését. Már a durva tereprendezés közben is 56 ezer köbméternyi földet mozgattak meg, és felületborítás céljából 21 600 köbéter humuszos talajt szállítottak a területre. 1973 őszén tizenkétezer erdészeti fát, ötvenezer erdészeti cserjét és háromszáz idős „Főkert-fát” ültettek a szorgos kezek. A parkot 1975-ben adták át, és az évek alatt gyakorlatilag mindenki, aki tanúságtételt akart tenni a szovjet–magyar barátság mellett, hozzájárult a fauna bővítéséhez. Ásóval a kezében bízott itt a jövőben többek közt Kádár János, Fock Jenő, Grecsko marsall, Dmitrij Fjodorovics Usztyinov és Volinov szovjet űrhajós. A park középpontjába a Kisfaludi Stróbl Zsigmond, illetve Je. V. Bucsevics által tervezett, a moszkvai Népek barátsága parkban található emlékmű mása került. A Búza Barna szobrászművész által elkészített alkotást a rendszerváltás után áthelyezték a Mementó szoborparkba, és az egész zöld terület nevét hivatalosan is Óhegy parkra változtatták. A mélyben azonban folytatódott a több ezer köbméter szemét lebomlása. Miközben évek folyamán jelentős mennyiségű szén-dioxid keletkezett, szinte talajszintig feltöltve a megsüllyedt területeket, kiszorítva a föld alatti járatokból az oxigént, a hulladékon átszivárgó savas csapadék korrodálta a mészkövet. Kevesen tudják, hogy a főváros X. kerülete alatt található az ország legnagyobb összefüggő pincerendszere, amely több mint harminc kilométer hosszú. Az itt található úgynevezett lajtamészkövet jól faragható és jó fagytűrő tulajdonsága miatt feltehetően már az ókorban is bányászták, de a kora középkortól már mindenképpen fontos építőanyagnak számított – derül ki Mednyánszky Miklós, a kőbányai önkormányzat építés-, környezet- és közlekedéshatósági csoportja vezetőjének tanulmányából. A föld alatti kőbánya története bányászszemmel című írásában a műemlékvédelmi szakértő megemlíti, hogy az itt folytatott kitermelésről az első írásos emlék a török korban született: a budai pasa 1678-ban engedélyezte, hogy innen szállítsanak követ a kecskeméti templom építéséhez. De kőbányai kőből épült többek közt a Lánchíd, a Halászbástya, az átépített Mátyás-templom és a Citadella is.A török iga lerázása után jelentősen megnőtt az igény a jó minőségű építőkő iránt. Míg Budát jórészt a budafoki és más Buda környéki kőbányákból el lehetett látni alapanyaggal, a pesti oldalon szinte csak a kőbányai kő állt rendelkezésre. A kőfejtés itt mélyudvarokban, úgynevezett katlanok oldalából indított tárók (vízszintes folyosók) segítségével folyt. A gond abból adódott, hogy a bányatermelők minél jobban ki akarták aknázni a lehetőségeket, ezért a kitermelés előrehaladtával ez egyre több esetben a megvékonyított főte (a táró mennyezete) omlásához, beszakadásához vezetett. A hatóságok a bányászatot ezért egyre szigorúbb feltételekhez kötötték (például boltív építése), míg végül a kitermelés már anyagilag nem érte meg.Szintén egyre nagyobb problémát jelentett, hogy összeférhetetlennek bizonyult a kőbányászat az e területen zajló szőlőműveléssel. A térségben azonban nemcsak építőkövet, hanem a XIX. század elején felerősödő téglagyártáshoz jelentős mennyiségű agyagot is bányásztak. Volt időszak, amikor a kerület területén nyolc épületkerámiával foglalkozó gyár (téglagyár, porcelángyár stb.) működött egyszerre.

Önkormányzat versus pincejáratok

Szarvasi Ákos városüzemeltetési igazgató szerint a Kőbánya alatti pincejáratok biztonságossá tétele több mint húsz éve jelent súlyos terhet az önkormányzatnak. A katlan alatti járatok feltöltése az 1950-es években kezdődött el és a hetvenes évekig tartott. Ekkorra látszólag már teljesen konszolidálódott a terület, és az önkormányzat birtokában levő térképek is kizárólag feltöltött vágatokat jeleztek. Az ismert vágatok magassága általában három-öt méter. Ezek felett rendszerint viszonylag vékony, egy-három méteres kőzetréteg húzódik. A 2004-ben bekövetkezett baleset után nyilvánvalóvá vált, hogy vannak felfedezetlen üregek, ezért azonnal megkezdődött a felszakadás kitöltése és a katlan fúrásos kutatása. Meghatározták azt a területet, amelyet a geofizikusok omlásveszélyesnek ítéltek, és körbekerítették. Az első beomlást 156 köbméter betonnal töltötték ki, amelyet betonpumpával juttattak le az üregbe, s a későbbi beomlásokat szintén betonnal töltötték fel. Végső megoldás azonban, elsősorban anyagi források híján, eddig nem született. Amikor a napokban a baleset helyszínén jártam, ötször kilenc létrafok vezetett le az egész évben 18 Celsius-fokos föld alatti járatba. Lent két tíz kilowattos ventilátor biztosította, hogy tudjanak levegőzni a bányászok. A föld alatti folyosón a lábam előtt heverő élettelen sündisznó is alátámasztotta a szellőztetés szükségszerűségét. A fő járat a belőle nyíló számtalan kis teremmel valóságos labirintus. Laikusként percek alatt elveszítettem a tájékozódási képességemet, a bányászok azonban otthonosan mozognak a föld alatti világban. Látogatásom idején olyan szakaszt igyekeztek áttörni csákányaikkal, amely már egyszer visszaomlott. Egy faszerkezettel biztosítják, hogy ne hulljon a fejükre a felettük tornyosuló többméternyi, hulladékkal kevert föld. Figyelmeztettek arra, hogy „ha a deszkák mozogni kezdenek, uzsgyi van”.Több helyen méteres vastagságú mészkősziklák jelzik, hogyan néz ki alulról, amikor beszakad valahol a föld. Mellettük olykor felfedezhetőek azok a betonhalmok is, amelyekkel a szakemberek korábban fentről igyekeztek feltölteni a keletkezett lyukakat.A több száz köbméternyi tömítőanyag a járatban szinte észrevehetetlen mennyiség.

Forrás: Magyar Nemzet Magazin

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.