„Füttyszóra lejön a díler, és hozza a drogot” – átköltöztek a Hős utcaiak

2018. január 8., hétfő 09:09, frissítve: szombat 18:19

Nyáron még itt lőtték be magukat a villamosmegállóban – mondja egy férfi a Salgótarjáni utcában, kőhajításnyira attól az egykor teherpályaudvarként használt romos épülettől, amelyre ismeretlenek azt fújták fel festékszóróval, hogy „drogos g.cik, dögöljetek meg”.

– Most már nem járnak ide?

– Dehogynem. Itt mindenhol drogoznak, végig a Salgótarjáni utcán, végig a 37-es vonalán – mutat a messzeségbe, Kőbánya irányába. Arra van az immár hivatalosan is lebontásra ítélt Hős utca, a főváros talán legismertebb dizájnerdrog-lelőhelye. A X. kerület vezetésének tervei szerint egyébként egyebek között ezen a környéken – például a Pongrác úti lakótelepen –, vagy Kőbánya még ennél is eldugottabb szegleteiben adnának cserelakást azoknak, akiknek menniük kell a hírhedt telepről.

– És mi a helyzet arra? – fordulunk a nyolcadik kerület felé.

– Hát, menjen csak be a Népszínház utcába. Nyíltan kínálják majd kábítószerrel a dílerek, meglátja.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Hogy ez miért nem történt meg, arra a Teleki téri kocsmákban egyöntetű és egyáltalán nem meglepő választ adnak. Nyár óta folyamatosan jelen vannak a készenléti rendőrök a Népszínház utcában. A pultosok meg sem kísérlik palástolni efelett érzett örömüket.

– Nincsenek itt se drogosok, se csövesek, se rosszarcúak, hála istennek, amióta megjelentek a rendőrök, és folyamatosan igazoltatnak mindenkit.

– Akkor ezek szerint korábban voltak itt sokan?

– Jó, hát vannak most is, de jönnek-mennek, nincs már az, hogy összeszemetelnek, -hánynak, -szarnak itt mindent.

– De csak itt posztolnak a rendőrök, a Népszínház utcában? Lejjebb, a régi teherpályaudvarnál már nem?

– Nem tudom, de az már egy másik dimenzió. Ez a látványosabb rész, itt sok rendőr van, az biztos!

– Andráska, nem alszunk! – szól rá egy másik kocsma pultosa az egyik elbóbiskolni készülő vendégére. Ezen a helyen is múlt időben beszélnek a drogosokról.

– Sokan jártak ide is, de kiszűrtük őket – kopogja le.

– Hogyan?

– Nem engedtük, hogy a WC-ben lőjék be magukat. Nagyon sok tűt találtunk egy időben, de aztán amikor jött valaki, egyből ment a mosdóba, és láttuk rajta, hát, hogy is mondjam, hogy olyan, akkor mondtuk, hogy lehet menni, úgyhogy most nincsenek – kopogja le ismét.

– Helyiek jöttek?

– Én úgy tudom, főleg Hős utcaiak voltak. Gyakran jönnek be hozzánk a rendőrök, ők azt mondták, hogy a polgármester kiadta nekik, hogy a Népszínház utcát meg kell tisztítani.

Valóban: a készenléti rendőrök jellegzetes bordó-sötétkék egyenruhája majdnem ugyanolyan gyakori látnivaló errefelé, mint az utcafrontokra kitűzött arany-zöld Józsefváros-zászló. Persze vállalkozók mindig vannak: egy, a 37-esről leszálló, fogatlan lány olyan nyugodtan gyújt rá a melegítőfelsőjéből kivett spanglira a Teleki tér közepén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A teherpályaudvar elhagyatott épületében nem találkozunk senkivel, de az eldobált fecskendőtokok, a helyenként sípcsontközépig érő palacktenger, az egykori MÁV-irodák sarkaiba, azaz szélvédett helyre húzott matracok, na és persze a grillsütőnek használt, oldalra borított bevásárlókocsik jelzik, hogy néha azért van itt élet.

– Kunyhókat építenek maguknak ajtóból odabent, mert hát fáznak. Meg sokan járnak ide, hogy elvigyék magukkal a gerendákat. Aztán eltüzelik otthon – mondja a cikkünk elején megszólaló férfi. Körbenézünk odabent, és a repedéseken keresztülnézve látjuk az évek óta ki nem nyitó, milliárdokból felhúzott Sorsok Háza múzeumot. A Kőbányai úti megállóban pedig, ahol három kamasz épp egy kövér spanglit füstöl el, és ahol nyálát folyatva száll le és indul meg a Hős utca felé egy felnyírt hajú férfi, az MTK felújított stadionjának fehérsége ragyog.

– Bátyja, hallod! Nem tudnál adni olyan ezerkettőt? Vonatjegyre kéne! – kérdezi egy dülöngélő fiú a 37-es villamos pongráctelepi megállójában. Zavartan hunyorog, körülbelül mintha egy sűrű szövésű szúnyoghálón keresztül próbálná nézni a világot.

– Hová utazol?

– Egerbe, de az se baj, ha csak annyit adsz, hogy legalább Tatabányáig eljussak.

Mi inkább Moldova György író, Kovács Kokó István bokszoló, Kökény Beatrix kézilabdázó, Maróth Miklós akadémikus és Staller Cicciolina Ilona pornószínésznő egykori otthona, a Pongráctelep felé vesszük az irányt. Az egykor igencsak balhés környéknek számító házsoron most nagy a csend, és bizony a rend is. Ágyások a házak között, és nem szeméthegyek, uniós forrásból megvalósult felújításokat jelző táblák a falakon. Nincsenek befalazott ablakok és kormos peremű nyílászárók.

Három idős hölggyel beszélgetve kiderül, hogy ez csak a felszín.

– Pár hónapja vittek el egy dílert a szemközti házból, benne volt a hírekben is. Rengeteg pénz volt nála – mondja egyikük.

– Kábítószeresek is vannak itt?

– Jönnek a Hős utcából is, mennek innen is oda. Ezt az izét szívják, ezt a marihót vagy mit – mondja másikuk, hozzátéve, hogy a kutyafuttatót érdemes megnéznünk. Így is teszünk: rengeteg fecskendőt, pakettzacskót, gyógyszeres levelet találunk ott.

– Nem hülyék ezek, hogy odamennek, mert ott vaksötét van. Azt hiába veszi a kamera.

Itt egy kis vita támad.

– Működik egyáltalán az a kamera?

– Működik, csak azt hallottam, méghozzá jó helyről, hogy összesen egy ember van, aki nézné a képernyőket.

– Annál mondjuk jobb a helyzet, mint amikor a lépcsőházban szipuztak.

– A hetvenes években volt a legjobb. Akkor volt munka bőven. Most már nincs, és nem is akarnak dolgozni az emberek.

– Szomorú ez az egész nagyon.

A megállóban most egy idős férfival elegyedünk szóba. Egy kupac ruha mellett ül, külön megkér rá, hogy írjuk le, azt nem ő hagyta a padon.

– Vannak kábítószeresek, persze. Fütyülni kell a dílernek, az a jel. Füttyszóra lejön, hozza a drogot. Volt egy öreg kutyám, már haldoklott, amikor hallotta a füttyszót, összeszedte hát minden erejét, de nem neki szóltak. Tegnap halt meg, úgyhogy rettentő boldog vagyok.

A következő járathoz már hatan ülnek le a padon hagyott ruhakupac mellé. Három cigarettát és egy üveg bort adnak körbe egymás között. Egy ideig tántorognak, köpködnek, hangoskodnak.

– Mindennap itt vannak. Itt laknak szinte a megállóban, nagyon gázosak, hallod – mondja egy lila csíkos hajú lány.

Aztán megjön a 37-es, és nélkülük robog tovább a Hős utca felé. Úgy megnézik maguknak, mintha még sohasem látták volna.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.08.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.