Holland „menekültek” az Alföldön

Holnap Zsolti megmutatja a magyar virtust

2017. szeptember 10., vasárnap 16:07, frissítve: szerda 10:11

Miután eltöltöttünk egy napot a Cegléd melletti Csemő tanyavilágának hollandjai között, furcsa tapasztalattal lettünk gazdagabbak: eszerint a magyarok afféle mediterrán lelkeknek tűnnek, akik képesek a mának élni, és nem görcsölik túl a dolgokat. Igaz, ettől még nem javul meg a vízvezeték – de kit érdekel.

Észak-Brabant, nevével ellentétes módon, Hollandia egyik déli tartománya. A korábbi Brabanti Hercegség a Habsburgok és Németalföld északi területei közötti háborúkat lezáró, 1648-ban kötött vesztfáliai béke után kettészakadt: déli részei – Brüsszellel, Leuvennel, Antwerpennel – a későbbi Belgiumhoz, kisebbik északi csücske viszont Hollandiához került. Túlnyomórészt máig katolikus, sík, tágas vidék. Egyik jellegzetes fafajtája a nyár.

Egészen, mint a Budapesttől 85 kilométerre fekvő Csemőnek, melynek homokos, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan talaját jókora nyárfa- és akácerdők kötik. A két terület között további hasonlóság, hogy Csemőn, csakúgy, mint Brabantban, nagyon sok a holland.

Na jó: itt azért ritkásabban vannak.

A Trouw című holland napilapban augusztusban jelent meg egy írás a Ceglédhez közeli tanyavilágban élő holland betelepülőkről. A cikk azt sugallta, hogy sokakat – egyéb okok mellett – a menekültektől, a merényletektől való rettegés csábít Magyarországra. Az újságban megszólalt Jacqueline Bastiaensen is, aki elmondta, mélységesen egyetért Orbán Viktor migránspolitikájával, a déli határkerítést pedig remek dolognak tartja.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Jacqueline Bastiaensen nagyon kedves, szívélyes asszony. Sugárzik róla, milyen csodásan érzi magát nyár- és akácerdők közt megbúvó, takaros tanyáján, ahol vendégházakat is működtet. A cikkünk elején olvasható történelmi-földrajzi minitanulmány az ő kedvéért került ide: az asszony férjével együtt a Brabantban lévő Rozendaalból származott el Csemőre öt évvel ezelőtt.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

És bár a táj valóban sok mindenben egykori lakóhelyére emlékezteti, akad egy nagyon lényeges különbség: míg Csemő valamivel több, mint 4500, legnagyobbrészt egymástól távol lévő tanyákon élő lakója nyolcezer hektáron osztozik, Észak-Brabantban két és fél millió ember él, a népsűrűség 507 lakos négyzetkilométerenként.

Vagyis: alig van hely. És ezzel máris helyben vagyunk.

– Hollandia olyan, mint egy hangyaboly: amikor olykor hazamegyek látogatóba, és kilépek az eindhoveni repülőtér kapuján, máris hatalmas dugóban találom magam – mondja az asszony, miután kávéval és a holland gasztronómia egyik ínycsiklandó csúcsteljesítményével, stroopwafellel (karamellás töltelékkel készített ostyával) kínál bennünket. – Hollandia elképesztően zsúfolt, az ottani élet pedig rettentően túlszabályozott. Magyarországon korábban a Balatont ismertük, és nagyon szerettük. A 2010-es évek elején úgy döntöttünk, keresünk itt egy nyaralót, és egy ismerősünk akkor ajánlotta Csemőt. Rögtön beleszerettünk a tájba, aztán az árak láttán végképp meggyőződtünk róla, hogy van itt keresnivalónk. A hollandiaiakhoz képest tized-huszad áron vásároltuk ezt az elhagyott tanyát, felújítottuk, és ideköltöztünk. Öt éve élünk itt, és egy pillanatra sem bántuk meg, hogy eljöttünk Hollandiából. Olyan volt ide megérkezni, mintha fellélegeztünk volna.

Nem csodálkozunk: a csöppet sem hivalkodó, de nagyon szépen karbantartott birtok valóban paradicsomi. Így gondolhatja ezt a korábban a holland vendéglátásban dolgozó Jacqueline és egykor heti ötven-hatvan órában markolókezelőként robotoló férje, Jeroen négy vidám kutyája is; nekik külön kutyamedence áll rendelkezésükre. Az állandó nyárfalevél-susogásban jó elüldögélni a fedett teraszon, és nézni a nem messze néhány kecske társaságában legelésző két shetlandi pónit. A tavasz végétől ősz elejéig – elsősorban holland és belga nyaralóknak – folyamatosan kiadott két vendégházhoz is tartozik egy kellemes medence, a kerti főzőhelyet, ahol a házigazdák olykor gulyást készítenek a náluk megszállóknak, a férj készítette. Bastiaensenék ezenkívül számos, a környéken házat birtokló, ám évente csak néhány hetet itt töltő honfitársuk tanyájának gondozásával egészítik ki jövedelmüket.

 
Lutenék a házuk előtt
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Persze, bár a látszat ezt sugallja, itt sem minden fenékig tejfel. Egy hollandnak nem magától értetődő az, amire egy magyar már fel sem kapja a fejét.

– Van itt a faluban egy szerelő, akit már csak úgy hívunk, hogy „Holnap Zsolti”: amikor kihívjuk, mert elromlik, meghibásodik valami, mindig azt mondja, másnap jön – meséli Jacqueline. – Aztán nem jön, és akkor megint másnapra ígéri magát. Ez eleinte furcsa volt, de mára egészen megszoktam, és nem zavar, mert a csap úgyis csöpög, és végül a szerelő is ideér. Persze van, amikor ez a mentalitás kifejezetten kellemetlen: nyáron, amikor egymást váltják a hozzánk érkező nyaralók, vasárnap takarítani, mosni kell, felkészülni a következő turnus fogadására. Többször előfordult, hogy egy asszonnyal megbeszéltem a faluból, jön dolgozni reggel nyolcra. Aztán nincs sehol. Hívom, hogy merre jár, kiderül, hogy beteg lett a nagymama, elaludt vagy hirtelen dolga akadt. Ilyenkor azért próbálom elmagyarázni, hogy ilyet nem lehet csinálni: előbb végezze el a megbeszélt munkát, utána vállaljon mást.

– Hollandiában az emberek azért dolgoznak, hogy előbbre jussanak: ha megspóroltak heti száz eurót, de lehetőségük nyílik, hogy kicsivel több munkával kétszázat tegyenek félre, nem gondolkodnak, elvállalják, megcsinálják. A magyarok, én úgy látom, beérik kevesebbel, annyit dolgoznak, hogy megéljenek, de nem hajtják túl magukat. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ha valamit megbeszélünk velük, az nem mindig úgy és akkor valósul meg, ahogy terveztük. Hollandiában jóval kiszámíthatóbb minden, de nekem ennyi bőven belefér, ha cserébe nem érzékelem az ottani stresszt, reggel pedig, amikor kiülök a ház elé, nézegethetem a öt méterre tőlem vizet ivó őzcsaládokat.

Ezt már Lammi Luten mondja, Bastiaensenék szomszédja, aki férjével nyolc éve él Csemő külterületén. A korábban Hollandia északi részén egy faluban kocsmát üzemeltető asszonynak az itt töltött évek alatt ugyancsak volt módja tanulmányozni a Pató Pál-i hozzáállás előnyeit és hátrányait.

– A hollandok és a magyarok tényleg nagyon mások. Errefelé gyönyörű, hosszú nyarak vannak, de ősszel nagyon hirtelen jön a hideg, amikor esténként már be kell gyújtani. Mi tél végén, tavasz elején beszerezzük a fát a következő fűtési szezonra. A környékünkön élő itteniek viszont az első hidegebb szeptemberi éjszaka után kapnak észbe: ilyenkor aki él és mozog, kocsin, kerékpáron, platós autón szállítja haza a fát. Azt is megfigyeltem, hogy a magyarok teljesen másképp bicikliznek, mint mi: egy magyar lassan hajt, elnézelődik, jó, hogy el nem dől; egy holland keményen tapos, kis célokat tűz ki maga elé, például hogy mindig megelőzze a kerékpárúton előtte közlekedőt.

A kerékpározás mint nemzetkarakterológiai adalék: egyre nyilvánvalóbb, hogy a Csemőn szép számban – egyes becslések szerint száz-százötvenen –, többé-kevésbé állandó lakosként megtelepedett hollandok nem vonják ki magukat a bennszülöttekkel folytatott interakció hatásai alól. Az idén hatvanötödik születésnapját ünneplő település polgármesterétől, Lakos Rolandtól azt szerettük volna megtudni, vajon mennyire kölcsönös ez az egymásra hatás. Tanul-e, profitál-e valamit a helyi közösség a praktikus, fegyelmezett és korrektségükről híres németalföldiek jelenlétéből?

– Sajnos keveset – feleli a Magyarország legvirágosabb településeként számontartott községet vezető polgármester. – Persze sokan kapcsolatban vannak velük, munkát kapnak tőlük, eladnak nekik dolgokat, a hollandok itt vásárolnak a faluban. Ám egy részük, bár részt vesz a rendezvényeinken – például tavaly a kivetítőn közösen nézett Eb-meccseknél Hungary feliratú pólóban jelentek meg a szurkolók között –, ennél mélyebb kapcsolatot nem tud kialakítani az itteniekkel. És ez elsősorban a mi hibánk – a nyelvé. Én is csak oroszul tudok, angolul, németül itt kevés ember beszél.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Lakos Roland mindenesetre örül a hollandoknak, olyannyira, hogy a falu honlapján a magyar és az angol mellett bizonyos fontos információkat hollandra is lefordíttatott. „Nincs velük probléma” – jellemzi a betelepülőket, akik azonban a fenti okok miatt igazából nem vesznek részt a közösség életében. Kivéve azt a négy-öt holland gyereket (Bastiaensenék most tizenegy éves fia is közéjük tartozik), akik a csemői iskolában tanulnak, és anyanyelvük mellett a magyart is tökéletesen beszélik. Könnyen lehet, hogy egy-két emberöltő múlva, ha itt maradnak, épp ők lesznek azok, akik szervesebbé teszik a holland–magyar kötelékeket.

Ami pedig a cikkünk elején mint a Csemő és Magyarország vonzerejében szerepet játszó „muszlimmentességet” illeti, ahogy tanyavilági tekergéseink során kiderült, az csak sokadik szempont az ide érkező hollandok körében az emigrálás elhatározásakor. Annál kevésbé, mert jó részük még a menekültprobléma eszkalálódása, a nyugati nagyvárosokban most már szinte menetrendszerűen elkövetett merényletek ideje előtt, jellemzően a tíz-tizenkét évvel ezelőtti nagy betelepedési hullám környékén érkezett. Az okok jóval prózaibbak: a már említett olcsóság és a nagy terek mellett a főváros és a repülőtér közelsége, a kellemes éghajlat, a vendégszerető és segítőkész emberek jelenléte jóval fontosabb. És persze van itt még valami.

– Amikor itt sötét van, az valódi sötét – mondja a már idézett Jacqueline Bastiaensen, amikor arról faggatjuk, mitől jobb Csemőn, mint a szintén nem épp kellemetlen hely hírében álló Hollandiában. – Nálunk még vidéken is hatalmas a fényszennyezettség. Én például ideköltözésünk előtt nem is tudom, mikor láttam utoljára a Tejutat. Itt, ha tiszta időben, nyári éjszakán az égre néz az ember, látja a csillagokat. Amikor ezt újra meg újra átélem, még véletlenül sem érdekel, ígéretével ellentétben mikor ér ide Holnap Zsolti, vagy hogy a hivatalban hatszáz pecsétet kell szereznem olyan ügyekben is, amelyek nagyjából tíz perc alatt elintézhetők lennének.

Ekkor a beszélgetésünk alatt nem kevés időt a kutyamedencében töltő öreg, csípőficamos golden retrieverre pillantunk. Nem vagyunk benne biztosak, de mintha bólintana.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.09.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.